Amit senki más nem hall(V) ~ Befejezett

Epilógus

Mosolyogva feküdtem Eunmi mellett, könyökömön támaszkodva, úgy néztem le rá. Haja szétterült a párnán, a kezemre is jutott s csiklandozta bőröm a puha tincse. Fáradtan de mosolyogva nézett fel rám, miközben néha lehunyta a szemét. 

-Jól vagy? - kérdeztem és megsimítottam az arcát. 

-Ühüm. - bólintott csukott szemekkel és sóhajtott egyet. - Életemben nem voltam még ennyire jól. 

Nevetve feküdtem vissza mellé, s észrevétlenül kaptam oda fájó oldalamhoz. Most kicsit jobban fájt, mint szokott, de nem foglalkoztam vele, megérte az egész, ráadásul tudtam nemsokára úgy is elmúlik, nem akartam hogy most ez akadály legyen. 

-Most jó lenne, ha hallanád a gondolataim. - szólalt meg hirtelen. 

-Miért? 

-Mert nem kellene beszélnem, de tudnád mit gondolok. Egyszerűbb lenne. - fordult felém én pedig követtem a példáját és oldalra dőlve néztem rá. - Nem hiányzik néha? Hogy matathass az elmékben? 

-Néha. - gondolkodtam el. - Akkor lenne a legjobb, ha választhatnék, kiét hallom és kiét nem. 

-Én köztük lennék? 

-Nem. 

-Miért? 

-Mert mikor hallottam, gyakran gondoltál arra, hogy szeretnél egyedül lenni. Nem akarok engedély nélkül hallgatózni nálad. Ha valami van, akkor azt majd kimondod. 

-Szeretlek. - nézett rám mosolyogva és közelebb húzódott hozzám. Egy gyors csók után a mellkasomra hajtotta a fejét, én pedig átölelve simogattam a hátát és karját, ahova elértek az ujjaim. Egy mély levegőt vettem, ahogyan beszívtam az illatát és magát a jelenlétét, élveztem ahogyan teste az enyémhez gabalyodik és ahogyan úgy kapaszkodik belém, mintha minden támasza én lennék. 

-Én is szeretlek. - suttogtam a hajába majd egy puszit nyomtam a feje tetejére. Így pihentünk egy darabig, míg azt hittem, hogy elaludt, de nem. Hirtelen felpillantott rám, ujjaival a mellkasomon körözött, miközben csak nézett rám. - Mi az? - kérdeztem, s figyeltem, ahogyan egyre közelebb csúszik hozzám, fejét a nyakhajlatomba fúrja s miközben átölel, apró puszikkal hinti be felhevült bőröm. 

Lehunytam a szemeim s hagytam, hogy azt csináljon, amit jónak lát. Éreztem a mozdulatain, hogy fáradt, de boldogsággal töltött el, legalább annyira szeretne velem lenni mint amennyire én vele, s hogy még mindig van kedve romantikázni. 

Hirtelen gondoltam egyet s a karjánál fogva elkaptam s finoman a hátára fordítottam. Mosolyogva nézte, ahogyan megtámaszkodom felette s lehajolva hozzá megcsókolom. Nyakam köré fonta karjait, úgy húzott közelebb magához és én kicsit sem bántam, hogy ennyire határozott lett, tetszett hogy néha eltűnik a félős oldala. 

-Mondd el mire gondolsz. - kértem halkan miközben ránéztem. Fél karommal magamat tartottam, másik kezemmel kisimítottam a haját az arcából. 

-Hogy mennyire szerencsés vagyok. 

-És most? 

-Hogy mennyire boldog vagyok. 

-És most? 

-Hogy mennyire szeretlek. 

-És most? 

-Hogy soha ne hagyj el. - nézett mélyen a szemembe, mire elmosolyodtam. 

Némán bólintottam egyet, miközben arra gondoltam, hogy ez mind olyan dolog, amire rám is igaz. Ugyanazt érezzük, ugyanazt éljük át, mintha csak eggyé váltunk volna lassan de biztosan. Csak néztem azokba a hatalmas szemekbe, amik szeretetteljesen, boldogan néztek rám, kicsi fáradtsággal keveredve az este lévén s éreztem, ahogy a bensőm ég, melegséggel van megtöltve. Csak néztem rá, ő el nem szakította tekintetét az enyémről. Némán beszéltünk egymással, próbáltam valahogy hallani amit gondol s akartam, hogy ő is hallja én mire gondolok. Bár ez csak képletes volt, mégis volt bennem egy olyan érzés, hogy tudom, mi jár a fejében. Hogy ugyanaz van a szívében, mint nekem. Az enyém Érte dobog, az övé pedig Értem. 

Akkor zajlott le először közöttünk egy igazán néma, csak kettőnkre tartozó kommunikáció. Tele olyan dolgokkal, érzésekkel, vágyakkal, amit senki más nem hall.

Csak Mi.