Röpképtelen [Jungkook ff.] - Befejezett

8. - Föld

Három napja, hogy ezen a majdnem pokolszerű helyen sínylődök. Sajnos a tanárnővel való különórák igencsak hasztalannak bizonyultak, így én már letettem arról, hogy bennem lakozik e bármiféle erő is. A többiekkel jól kijövök, párat kivéve, de azokkal nem foglalkozok. Kuro és a kis ,,talpnyaló vőlegénye" LoHan, Milor, és NamJoon nagyon jó barátommá váltak, de ahogy láttam, itt az határozza meg, hogy kivel vagy jóba, ahogy viszonyulsz a fajához.

Valamint van egy Démon, akit nem tudok hova tenni, a neve Jungkook, és általában Kuro-ékkal lóg, ők szokták hozni őt ha nagyobb csoportokba gyűlünk, de nem túl beszédes. Az erejéről nem tudok semmit, és most, hogy belegondolok magáról a személyről se.

Épp kifelé indultam az udvarra, hogy egy kicsit levegőzzek, mikor befordulva a folyosón nekiütköztem valakinek, így mind a ketten elestünk. Szárnyaim azonnal kivágódtak hátamból, így tudtam, hogy démonnak kell lenni, mikor azonban felnéztem rá, nagyon meglepődtem a kinézetén. Kedvesen nyújtotta felém kezét, hogy segítsen, én azonban miközben felálltam nem bírtam levenni szárnyairól a tekintetem. Az egyik kisebb volt, jóval mint a másik.

- Ne haragudj. Nem hallottam, hogy jössz.

- Az én hibám. Siettem. - intettem le ugyan úgy mosolyogva.

- Te talán segíthetnél... Egy Angyalt keresek, a neve Jimin, kb ekkora. - mutatott mellkasa közepéhez, ahova nagyjából én érek, ha felpipiskedek. - És pufók arca van - szerintem inkább kerekdedet akart mondani, ugyanis az angyali test tökéletes, így nem lehet senki se pufók.

- Nem ismerek itt senkit, úgyhogy nem tudom, ki lehet az. - vontam vállat, mire nagyon meglepődött, és ez ki is ült arcára.

- Azt hittem.. - kezdett bele, de ekkor hajamra és szememre tévedt a tekintete, valamint tüzetesebben átnézte testem minden egyes porfikáját. - Ne haragudj, nem esett le elsőre, hogy ki vagy. - hangja a felismerés ellenére nem változott meg, nem akart itt hagyni, mert megtudta, ki vagyok és végképp nem vált lekezelővé. - Akkor most megyek. - hajolt meg enyhén, majd kikerült, és tovább indult az ellenkező irányba.

Visszafordultam, mert nagyon érdekesnek találtam a szárnyait. Még soha nem hallottam olyanról, hogy az egyik képes legyen kisebbre nőni a másiknál. Vajon, hogy tud így vele repülni?

Kimentem a többiekhez, akik megint egy kisebb csoportba gyülekezve kezdtek el beszélgetni. A mai órai anyagot dolgozták fel, mivel nagyon tetszett nekik. Bevallom, ez az egy nekem is nagyon bejött, elvégre ma végre olyat tanultunk, amit elvileg minden angyal képes megtenni, és még hasznos is. Legalább is számomra, ugyanis vannak kapcsolataim a földön.

Ez a kis trükk nagyon egyszerű. A pontos koncentráció, és összhang a lélek és a világod között megnyit egy kaput, amelyet mi csak egy nagy gömbnek látunk, olyat, mint ami a földön van a jósnőknél, és ebbe a gömbbe megjelenik az a személy, akit látni szeretnénk. Ez természetesen lehet a Pokolban, a földön, vagy akár a kollégium másik oldalán. Nem akartam órán lejáratni magam, hiszen ez annyira az alapokhoz tartozik, hogy mindenkinek elsőre ment, így én inkább elvonultam, hogy ne vegyenek észre, és majd egyedül gyakorlom. Ez is több mint a semmi.

Ahogy közeledtem a többiek felé, észrevettem, hogy mindenki ott van szinte, akit ismerek kivéve persze Milor-t. Nála csak annyit tudtam elérni, hogy érdeklődni kezdjen a Démonok iránt, de még mindig nem meri megközelíteni őket.

- Te meg mit keresel egyáltalán itt? Ez nem kölyökzsúr! - hallottam meg egy roppant idegesítő hangot, amit már ezer közül is felismernék, de csak azért, mert a személye unszimpatikus. Megfordultam, és elnéztem a hang irányába. Yoko és az egyik barátnője, aki nem a mi szobatársunk egy viszonylag alacsony Hibrid fiút lökdösött a fal felé, és nem éppen kedves stílusban.

Szerencsétlen nem bírta olyan gyorsan szedni a lábát, mint ahogy a lány közeledett felé, így megbotlott és elesett,d e szinte azonnal felpattant, és fájdalmas arckifejezésbe torzult arccal figyelte tovább támadóját. Nem ismertem a srácot, a helyzetét viszont annál inkább, így nem volt kérdés, hogy segítek neki.

Odafutottam elé, így a lányokat egy lépéssel hátra kényszerítve, mivel nem akartak a közelembe lenni.

- Takarodj előlem, ez nem a te dolgod!

- Mi? - nevettem fel. - Az, hogy bántani akartok egy gyereket? - beszélek én itt úgy, mint egy felnőtt a magam kis 18 évével, holott angyalkorban még én is csak egy gyerek vagyok. Aki mögöttem áll lehet, hogy úgy néz ki, de attól még előfordulhat, hogy van vagy ötven éves is.

- Csak megmutatom neki, hol a helye! - jelentette ki kihúzva magát, ezzel kissé fölém magasodva, majd kitárta szárnyait erőfitogtatásként. Nem hagytam magam, én is ugyan így tettem, tollaim pedig teljesen eltakarták a mögöttem reszketőt.

- Nem leszel attól több, hogy a kisebbet bántod!

- Nem a kisebbet bántom, hanem a mocskos árulók undorító fattyait! - szavai kemények voltak, szárnyaim láttán azonban mégis meghátrált.
Látom szemeiben, hogy még mindig nem bírja elviselni a tényt, hogy az enyémek nagyobbak. Ez azonban olyan mérhetetlen dühöt váltott ki belőlem, hogy ereimben száguldozni kezdett a vér, miközben hevesen vettem a levegőmet. Elképzelésem sincs, milyen ereje lehet, de most úgy érzem, hogy azt is ki tudnám védeni, ha támadna. Mitől lettem ennyire szilárd?  - Nem fogtad fel?! Húzz már el innen! - indult meg felém, én pedig annak érdekében, hogy megakadályozzam azt, hogy megérintsen felrántottam magamhoz kezeimet, és hátráltam egy lépést, azonban minden olyan gyorsan történt, hogy le is rogytam térdre.

Amint kezeimet felemeltem, szinte éreztem, ahogy megremeg alattunk a talaj, ami egy pillanatra képtelenség is lett volna, hiszen a felhők nem tudnak ilyet, mégis megtörtént. Érthetetlen volt az egész, ahogy végignéztem, amint a puha anyagból egy hatalmas kőszikla emelkedik közénk, eltaszítva tőlem a lányt. Lábaim nem bírták tovább, úgy megijedtem a gondolattól, miszerint lehetséges, hogy ez én voltam.

Oldalra néztem, ahol a többiek, beleértve Kuro-t, NamJoon-t, és Hoseokot is, rémültem, ámde mégis csodálattal és meglepődve nézték mindezt végig. Az egyetlen, akinek közömbös maradt az arca, az Jungkook volt, de akkor még nem tudtam ezzel foglalkozni. Megérkeztek a tanárok i s, hogy megnézzék, mi is történt, de én ekkorra már a fák rejtekeibe futottam.

Ahogy csak a lábam bírta, szaladtam el onnan, és imádkoztam, hogy ne kövessen senki. Ilyenkor jó, hogy ember voltam, és megerősödtem.
Kiértem egy kisebb tisztásra, amit gondolom az erőink gyakorlása céljából telepítettek ide, és leültem az egyik felhőre. Még el is színezték, hogy olyan zöld legyen, mint a fű, azonban ez a puha képződmény nem érhet fel a frissen nőtt gyep érzéséhez, az illatához meg aztán pláne. Mennyire hiányzik, pedig anno nem is vettem komolyan ezeket az apró csodákat..

Kezeimet bámultam, amik egy idő után végre abbahagyták a remegést, azonban az agyam nem tudta feldolgozni. Hatalmas bajban vagyok, ugyanis a föld, az ősi elemek egyike, és a hordozó Angyalok már rég meghaltak. Én nem lehetek az, elvégre anyámnak vagy apámnak nem voltak ennyire erős képességeik..

Annyira gondolkodtam, mi is lehetett ez, hogy észre se vettem az időt. A nap már narancsra festette az égboltot, nekem azonban semmi kedvem se volt visszamenni. Nem akarom elmondani Milor-nak, aki már biztos tűkön ül, hogy kifaggasson, ahogy holnap Kuro-éknak sem. Senkinek, sőt el akarom felejteni. Én csak.. Haza szeretnék menni.

Hirtelen zajt hallottam magam mögül, szárnyiam pedig azonnal jelezték, hogy démon közeleg. Egy pillanatra átfutott az agyamon, nehogy Lucifer legyen az, aki engem keres fejvesztve, hogy megöljön, de mikor kilépett a fák takarásából az illető, kissé megnyugodtam. Jungkook lassú, kimért lépésekkel közeledett felém és állt meg előttem, felmérve engem.

- Vissza kell menned. Keresnek. - biccentett fejével a koli irányába, majd elindult, én azonban nem álltam fel, csak elfordítottam a fejem. Két lépés után, észrevette, hogy nem követem, így nagyot sóhajtva visszasétált, leguggolt elém, és egy hirtelen mozdulattal a vállára dobott.

- Azonnal tegyél le! - rivalltam rá.

- Ha nem bírsz a saját lábaidon jönni, akkor sajnálom. - kitárta szárnyait. Ugye nem akar velem repülni?!

- Nem is ismerlek!

- Én se. - jelentette ki egyszerűen. - Úgyhogy pofa be, és hagyd, hogy visszavigyelek, mert nem vagyok hajlandó végighallgatni miattad annak a nőnek a rinyálását! - mondta keményen, majd elrugaszkodott a földről, hogy meglendítve szárnyait visszarepüljünk. Megijedtem a hirtelen magasság miatt, hiszen a fejem lefelé lógott, így addig-addig rugdalóztam, míg előre nem ejtett, hogy belé tudjak kapaszkodni. Szemeimet összezárva tartottam, amíg újra le nem értünk a földre, ott azonban szinte rögtön elengedtem.
Előttem Dina állt, sejtelmes de mégis mérges fejet vágva, választ követelve. Leszegtem fejem, és meghajoltam.

- Elnézést.

- Először is, kezdj valamit ezzel. - mutatott háta mögé a sziklára, ami még mindig ott volt. Fogalmam sem volt, mit tehetnék, ugyanis amíg ott kint ültem a mezőn, megpróbáltam még egyszer előhozni ezt, hogy megbizonyosodjak afelől, hogy tényleg én voltam, de nem sikerült.

Dina szemei azonban nem úgy néznek rám, mint aki enged bármiféle ellenkezést, így megforgatva szemeim odasétáltam, és rátettem a tenyeremet.

Ez igazi. Nem illúzió, mint a hely, ahol vagyunk, épp olyan eredeti, akárcsak én. Érzem, mintha a földön lennék, és egy nagy hegyet éreznék kezeim alatt. Bár ez a dolog itt élettelen, érzem, ahogy összekapcsolódik egy egészbe, és az tartja össze. Látom a központot, ha pedig azt megsemmisítem, akkor talán ez is eltűnik.

Kinyitottam szemem, majd ökölbe szorított kezemmel egy jól irányzott ütést mértem a szikla oldalára, amitől az repedezni kezdett, végül ahogy azt vártam, leomlott és eltűnt a felhőkben.

- Ezt nem is akarom elhinni. - jelentette ki büszkén a tanárnő. - Ennyi évet váratott magára, a legendás ősi erő, egy ilyen lányban. - nézett végig rajtam. Épp ezt akartam elkerülni.. - Holnaptól gyakorlunk vele. - jelentette ki, majd sarkon fordult, és otthagyott minket.

Jungkook azóta ott állt, és végignézte a jelenetet rezzenéstelen arccal pont úgy, mint mikor előteremtettem. Meg akartam kérdezni, miért nem lepődött meg, mint a többiek, de amint elindultam felé lehunyta szemeit, és zsebre dugott kézzel a koli felé bicegett. Ez a nap kicsit sok volt, még talán fárasztóbb is, mint az idekerülésemé. Le kell pihennem.