Love Myself / Befejezett /

Harmadik

Ahogy a meccs lassan kezdetét vette, bennem fokozódott a lebukástól való félelem, így azonnal kutakodni kezdtem a lábamnál heverő táskámban. Eközben meglöktem többször Iseul és Hana lábát is, akik mind a ketten érdeklődve lesték, hogy mi lett velem. Vagyis leginkább Hana, ugyanis Iseul már el volt azzal foglalva, hogy torkaszakadtából üvöltse Park Jimin nevét, miközben előhúzott a széke alól egy táblát is, amin a neve szerepelt. A lány ilyenkor igazán...ijesztő volt. Homlokomat ráncolva vettem ki végre a fekete maszkot és raktam fel magamra, miközben egy fokkal nyugodtabban dőltem hátra a kicsit sem kényelmes műanyag széken.

- Máris kezdődik, nagyon remélem, hogy DongMinnnak sikerülni fog - tért észhez hirtelen Iseul, ugyanis eredetileg a barátunkat jöttünk buzdítani és nem pedig a másik fiút akartuk éljenezni. Legalábbis ő. - Úristen, mit keres ez rajtad ? - kapott a szívéhez azonnal, mikor meglátott engem, mire csak megvontam a vállamat és körbe mutattam a hatalmas teremben.

- Tele lesz izzadságszaggal az egész hely, úgyhogy már előre védekezek ellene... - térítettem egész szépen, ami miatt adtam magamnak fejben egy vállveregetést.

- Hm... Igazából ilyen probléma nem szokott lenni - gondolkozott el a lány, mire zavartan bólogattam, de azért sem vettem le a maszkot. Ha ez volt az ára, hogy a fiú ne ismerjen meg, akkor álltam elébe.

- Így olyan érzést keltesz, mintha valaki elől szándékosan rejtegetnéd magadat - szólalt meg Ryung, miközben térdein támaszkodva bámult előre a pálya felé. Felnevetve kezdtem legyezgetni magamat, miközben próbáltam elviselni Hana engem vizslató tekintetét. Sóhajtva megfogtam a maszkot és levettem magamról, majd bedobtam a táskámba. Lehet, hogy pont emiatt ismerne rám... Ki tudja. Talán nem jó a szeme és így nem is fog idáig ellátni.

- Úristen ! - sikított fel mellettem hirtelen Iseul, mire mind a hárman ösztönösen összerezzentünk. - Jeon JeongGuk idenéz ! Most integet ! Kya ! De édes - ütögette a karomat a lány teljesen fellelkesülve, mire én csak fejemet Hana vállába fúrtam és egészen addig ott is maradtam, míg a nagy hangzavar el nem múlt ezen az oldalon és fel nem hangzott egy másikon. Ekkor lassan elhajoltam tőle és a fút kezdtem el keresni a szememmel, csakhogy vethessek rá egy lopott pillantást. A mi oldalunkon állt, a hosszú pad előtt, amin a kosár csapat tagjai ültek és épp a másik oldal felé integetett mosolyogva. Ahogy megláttam kedves mosolyát egy nagyot dobbant a szívem és azonnal melegem lett. Torkomat köszörülve ittam bele a palackomba és próbáltam lehűteni magamat. Ekkor viszont feltűnt előttünk DongMin, aki lent ugrált csak azért, hogy őt is észrevegyük.

- Srácok ! Itt vagyok, itt lent ! - kiabálta, mire páran a csapatból felénk néztek és én azonnal észrevettem Taehyung ismerős fejét a barátunk mögött. Ahogy észrevett engem, elmosolyodott és kezét felemelve kezdett el integetni, mire azonnal elkaptam fejemet, így se DongMin, se pedig a másik fiú köszönését nem viszonoztam.

- Kim Taehyung mégis miért integetett nekünk ? - szólalt meg mellettem Iseul és elképedve nézett felénk, majd újra le a pályára. - Ez a nap egyre jobb - lelkesedett tovább és most kivételesen örültem, amiért néha ilyen lassú volt a felfogása. Ellenben Hanával, aki megállás nélkül bámulta az arcomat, de mivel csak azért sem néztem felé, helyette végre integettem a barátunknak, végül letett arról, hogy nézésével rávegyen, valljak színt.

Egy rövidebb bemelegítés után, megkezdődött az új csapattagok válogatója. Először egyénileg teszteltek mindenkit. A labdavezetésüket, kosárra dobásukat, cselezésüket, majd azok, akik ígéretesnek tűntek még maradtak egy kosármeccsre is. A jelenlegi kosárcsapat tagjai ellen kellett felállnia annak az öt embernek, aki végül maradt a majdnem húszból. Sokan szomorúan ültek fel a lelátóra, vagy maradtak a pálya szélén és szurkoltak a még bent maradottaknak. Mi ugyanígy tettünk DongMinnal, aki eddig sikeresen végigment minden akadályon.