Love Myself / Befejezett /

Tizenhetedik

- Soha nem emeltem kezet nőre, de most igazán kedvem támadt hozzá - járkált fel alá Joon és idegesen bámult az emelet felé. A történtek után mindenkinek elment a kedve a sütögetéstől és visszajöttünk inkább a szállásunkra. Egyedül Jiminék maradtak még, csak hogy képviseljék az iskolát, hisz a csapat többi tagja is ott maradt, furcsa lett volna, hogyha a csapatkapitány egyszer csak eltűnik. Ugyan nem ismerték túl jól se Iseult, se pedig Midot, annyit ők is megértettek, hogy nem volt normális az, ami történt. De ez ránk tartozott, szóval nekünk is kellett volna megoldanunk. Kellett volna, hogyha Mido a "sajnálomon" kívül bármit is mondott volna nekünk. Senki nem akart hinni a fülének eleinte, hisz bármilyen kevés ideje is ismertük a lányt, nem olyasvalakinek nézett ki, aki bárkit is bántott volna valaha. De hiába vontuk kérdőre, folyamatosan csak bocsánatot kért, de már nem sírt. Mióta pedig visszatértünk, felment a szobájába és le se jött, hiába kértük HaNával, hogy legalább magyarázza meg a dolgokat. Túlságosan is zavaros volt a történet, de így, hogy ő nem tagadott semmit, nem csak Joon, de én is átvágva éreztem magamat. Hisz kezdtem megbízni benne, mivel annyira hasonlított rám. Azt el se tudtam képzelni, hogy szerencsétlen Iseul mit érezhetett. Már egy ideje csendben ült a kanapén és csak nézett ki a fejéből, ő sem sírt már, de szörnyen nézett ki. Nekünk pedig rettentően fájt így látnunk őt, hisz a barátunk volt.

- Joon, nyugodj már le - mordult a fiúra HaNa, aki amióta visszajöttünk erősen gondolkozott, hátha meg tudja fejteni, hogy mi is történt az erdőben. - Fogalmunk sincs, hogy miért csinálta...

- Bármennyire is értem meg, hogy próbálsz racionálisan gondolkodni, ez nem hiszem, hogy a legjobb pillanat erre - vakarta fejét DongMin. - Teljesen világos, hogy bántotta a barátunkat, bármi is állt e mögött az nem mentség minderre.

- Nagyon furcsa ezt kimondanom, de egyet értek DongMinnel - sóhajtotta Ryung is, mire a másik fiú küldött felé egy sértett pillantást.

- Hát nem nyilvánvaló, hogy miért csinálta ? - torpant meg hirtelen Joon, ami miatt majdnem leöntöttem a kezemben lévő teával, amit épp Iseulnak vittem, hogy kicsit lenyugodhasson. Szememet forgatva arrébb toltam és leguggolva sápadt barátnőnk elé, a kezébe raktam a langyos bögrét. Csak reménykedtem benne, hogy segíteni fog rajta legalább egy kicsit. - Midot sokat bántották egészen kicsi kora óta az emberek. Remélem erről eszetekbe jut az, hogy általában a bántalmazottakból lesznek a bántalmazók - magyarázta, nekem viszont torkom reflexből összeszorult és emlékképek jelentek meg előttem, ami miatt kénytelen voltam lehunyni a szememet, ezzel elüldözve őket a fejemből.

- Ez azért nem feltétlenül van így - válaszoltam csöndesen és nem akartam én senki pártjára se állni, egyszerűen csak túl személyesnek éreztem ezt a kijelentést ahhoz, hogy csöndben maradjak. Én például pont azért akartam segíteni a visszahúzódóbb embereknek, mivel engem bántottak anno. Nem akartam, hogy bárki ugyanazt érezze, mint én akkor. Nem akartam, hogy még egy olyan ember "szülessen", mint én, aki mindennél jobban gyűlölte magát kívül belül és egyedül csak egy álcával tudott megbarátkozni. A gondolatokról nem is beszélve, amik olykor megfordultak a fejemben.

- Te most őt véded ? - pislogott rám Joon meglepetten, mint aki pont tőlem nem várt ilyesmit. Fejemet elkapva tőle néztem inkább másfelé és azonnal válaszoltam volna egy nemmel, ha csak meg nem látom az időt. Életemben nem álltam fel olyan gyorsan, mint abban a pillanatban, így nem csoda, hogy egy pillanatra megszédültem. Mindenki zavartan nézett rám, hisz hova is siethettem volna pont egy beszélgetés közben... Igazából már sehova.

- Lekéstem az utolsó vonatot - mondtam úgy, mintha életem legrosszabb dolga történt volna velem, de abban a helyzetben komolyan úgy is éreztem. Persze ezt a többiek nem érthették, hisz volt még ott szoba nekem is, akkor miért voltam úgy kiakadva... Csak annyi volt a szerencsém, hogy hoztam magammal a sminkes dolgaimat, így megoldhattam a reggelt valahogy. Tudom, ez az akkori helyzethez képest semmi volt, nekem mégis nagyobb aggodalmat okozott. Ezek után nem akartam még én is lebukni. Nem akartam, hogy utáljanak. Nem akartam nevetség tárgyává válni. Nem akartam...ismét kirekesztett lenni. Pont emiatt a pillanatnyi pánik miatt történhetett az, hogy meghoztam életem egyik legidiótább döntését. Nem fog érdekelni Mido. Nem fogok senki pártjára állni.