Capriccio~Vkook (BEFEJEZETT)

7. Miért?

"Mind a ketten elhallgattunk és úgy néztük egymást. Boldogok voltunk, hogy nem lett nagyobb baj."

Jungkook öt napig maradt a kórházban. Addig minden nap suli után oda mentem és együtt tanultam Kookkal. Élveztük az együttlétet és mindig felvidítottuk egymást.

Minden reggel ugyanazt a zenét hallgattam, miközben a suli felé ballagtam. Jungkook járt a fejemben és a betegsége. Nagyon féltem. Nem tudtam elképzelni mi lesz, ha meghal. Akkor véget ér ez a történet és vele együtt a kis világunk?
Erre nem találtam választ, és ez zavart.
Miért élünk egy ilyen szerencsétlen világban? Miért kell a jószívű emberek szenvedjenek a legtöbbet és a pofátlanok meg luxus életet éljenek? Ez igazságtalanság.

Gondoltataim közben felnéztem az égre és ránéztem a halványodó holdra. Mindigis szerettem ezt az égitestet- olyan titokzatos és mesebeli! Szép emlékek jutnak eszembe, mikor sokáig figyelem. Most is Jungkook mosolyát láttam magam előtt és elfelejtettem a rossz gondolataimat. Szeretek egyedül, vagy csak Kookie-val lenni, messze a buliktól és szórakozástól. Nekem ez jelenti a szórakozást: gondolkozni, rajzolni, írni és a legjobb barátokkal lenni. Vagyis, csak egy legjobb barátom van, és az Jungkook.
Szeretek a holdra nézni és kérdéseket feltenni. Miért élek? Mi a célom? Miért vagyok olyan, amilyen? Örökre Jungkookkal élhetek majd? Meggyógyul-e?

Kook öt napja jött vissza a kórházból, de még mindig gyenge volt. Az orvos sok pihenést tanácsolt, e miatt kellett egy hétig otthon üljön és nem mehetett iskolába. Legalább suli után egyből mehettem haza és nem abba a gyógyszerszagú kórházba, amitől felfordul a gyomrom.
Minden nap elhoztam neki az osztálytársától a leckét és együtt tanultunk. Sok mindent megjegyeztem az ő tanulmányaiból is, amit felhasználhattam a sajátomhoz.

Szerettünk együtt lenni; sokat nevettünk és érdekes dolgokról beszélgettünk. Sohasem unatkoztunk.
Voltak napok, amikor Jungkooknak fájt a hasa, ilyenkor körülírta az érzést: "Folyamatosan fáj, és nem múlik el".

Ilyenkor végigdőltünk az ágyon; Jungkook a hátán feküdt, én az oldalamon, és körkörös mozgásokkal simogattam Kookie hasát. Néha meg is csókoltam és ilyenkor nagyon boldog volt. Egy idő után megnyugodott, lehunyta a szemét és egy mosollyal az arcán közölte, hogy folytassam, mert már sokkal jobban érzi magát. Én meg nevetve engedelmeskedtem neki.

Sokszor a kanapén ültünk és filmet néztünk. Miután Jungkook megunta, mindig lezárta a Tv-t és aranyosan nézve kérlelt engem:
-Zongorázol valamit, kérlek?
-Persze, mit?- mindig megkérdeztem, pedig tudtam, mit fog válaszolni.
-A Capricciot!

Esténként eljátszodtam neki a Capricciot és ő mindig a karosszékben ülve figyelt engem. A hibáimat most is észrevette és megmagyarázta, hogyan kell kijavítani. Én azt tettem, amit mond és egy idő után már láttam, hogy mennyit fejlődtem. Sokkal jobb kedvvel ültem neki a gyakorlásnak és türelmesen kijavítottam a hibákat.

-Nagyon ügyes vagy! Már mindjárt oda jutunk, hogy jobb leszel nálam!- dícsért meg egy estén.
-Nem hiszem. Te tökéletes vagy, én meg csak tűrhető!
-Dehogy! Többet gyakorolsz nálam! Én is neki kéne álljak...-Odajött hozzám és egy puszit nyomott a fejemre.- De te rengeteget fejlődtél!
-Hála neked- mosolyogtam.- Nélküled még mindig csak nyomnám a billentyűket, semmi érzés nélkül.
-Még írod a naplót?-váltott témát.
-Igen.
-Mikor mutatod meg? -kíváncsiskodott.
-Ha ennyire érdekel, akkor megmutatom. Csak le kell hozzam-döntöttem el.
-Okés, megvárlak itt lent. Hmm.. Vagy inkább én is felmegyek és ledőlök az ágyra, mert megint fáj a hasam. Menj előre, mindjárt jövök..
-Jó, addig előkészítem. -Felszaladtam a szobánkba és előszedtem a naplómat.

Jungkook elég idegesen jött vissza. Megéreztem, még akkor is, ha nem mutatta ki. A mosolya sem volt az igazi.
-Mi a baj, Kookie?-kérdeztem.
-Semmi.. Mutasd a naplót!
A kezébe adtam, ő pedig olvasni kezdte és nagyon belemerült a tanulmányozásába.

Közben a szememmel vizslattam és gondolkoztam... Valami zavart, valami nem volt rendjén. Egyszercsak észrevettem az ingén pár vércseppet. Mindent megértettem.
Az orvos azt mondta, amielőtt elmentünk volna, hogy a vérzés nem kéne jelentkezzen mostmár. Ha igen, akkor vissza kell menni, hogy újabb gyógyszert adjanak be neki.

-Jungkook!-szólítottam hangosan.
Felkapta a fejét, mert biztos megijedt a hirtelenségemtől.
-Tessék? Nagyon szép a napló, nagyon tetszik.
-Most nem erről van szó! Örvendek, hogy tetszik, de miért nem szóltál, hogy megint hánytál? Hogy nem tudod megérteni, hogy a gyomorvérzés nem játék?! Rögtön kell szóljál, ha megint előáll!
-Csak nem akartalak ezzel terhelni -mondta zavartan és látszott, hogy a stressztől nő a fájdalma.
-Nem terhelsz! Inkább azzal terhelsz, hogy nem mondod el időben, aztán csodálkozol, hogy kórházba kerülsz!

Jungkook még idegesebb lett és a fájdalomtól kiszöktek a könnyei. Gyorsan hívtam a mentőket és megint félni kezdtem. Kooknak vér kezdett el folyni a szája sarkából. A szívem kalapált és hányingerem lett ettől az egésztől. Túl későn szólt, féltem, hogy nem tudják megmenteni.

-Most lassan, de biztosan kapaszkodj belém és menjünk le a lépcsőn!- hadartam el az utasítást.-A mentők mindjárt jönnek.
-Tae, ne félj, kérlek! Ezzel csak még jobban...-nem fejezte be a mondatát, mert a sok vértől beszélni sem tudott. Hab formájában valósággal ömlött a szájából.
Sírni kezdtem a tehetetlenségtől és visszaültettem az ágyra. Nem feküdhetett a hátára, mert megfulladt volna. Csak ennyihez értettem, mással nem tudtam segíteni.
-T-tae.....z-z..zong..orázz...-próbálta kimondani a szavakat.
-Jungkook, most zongorázzak? Te jól vagy?
-M..meg..ny..-könnyei eleredtek és mérges volt, mert nem tudott kimondani egy mondatot sem rendesen. De megértettem mit akart.
-Játszodjak, mert megnyugtat?
Bólintott és a kezét a szájához tartotta.
-Ahhoz le kell menjünk és nem hiszem, hogy lesz arra is idő.

-Nem érdekel!-kiáltott fel Kook nem törődve az ömlő vérrel és fájó gyomrával. Felkelt az ágyról és kitrappolt a szobából. Mielőtt észbe kaphattam volna, ő már letántorgott a lépcsőkön és a korlátba fogózkodva várt rám.
Leronhantam, közben Jungkook a zongora felé vette az irányt.
-Állj le! Jól van, játszom neked, ha lenyugszol -siettem oda és leültem a székre.

Elkezdtem a Capricciot. Most még szeszélyesebbre sikerült. Jobban játszottam, mint valaha.
A bennem összegyűlt félelmet, mérget, görcsöt, idegességet és izgalmat most először sikerült levezetnem. A zene annyira lenyugtatott, hogy elfeljetettem mindent. Tudtam, hogy Jungkooknak is jól esik, ezért tovább játszottam.

Mikor befejeztem, megfordultam és majdnem elájultam:
Jungkook vértócsákkal körülvéve, csukott szemekkel, már a halál határán állva ült a kanapén és mosolygott....

Mosolyogtál, mert tudtad, hogy sikerült, amit 10 éve el akartam érni.
Mosolyogtál, mert bátorítani akartál és megvédeni..
Mosolyogtál, mert szenvedtél és nem akartad kimutatni.

Én pedig sírtam a látványtól és a tehetetlenségemtől.

~Taehyung~

Sziasztok!🎵❤
Kicsit szomorkásra sikeredett ez a rész is. Elnézést, amiért csak most raktam ki.
Köszönöm, hogy már ennyien olvassátok!😘