Capriccio~Vkook (BEFEJEZETT)

9. Egy gyönyörű emlék

"Végre elérkezett az este is, amikor Jungkook így szólt:
-Nah, most indulhatunk! Nem kell sokat menni, úgyhogy sétálunk egy kicsit, jó?
-Persze, kell egy kis friss levegő-egyeztem bele."

A séta kellemesen telt; a közeli erdő felé vettük az irányt. A frissen hullott hó ropogott a cipőnk alatt. A levegő fagyosnak ígérkezett, de jól felöltöztünk és a sétától kimelegedtünk. Nagyon kíváncsi voltam, hova megyünk és mit talált ki Jungkook.

Egy lépcsőkkel kirakott utacskához értünk. Eddig sohasem jártam az erdőben, ezért nem tudtam, hova vezet az út. Mindenesetre felfele vitt. Az utacska ki volt világítva egy pár lámpaoszloppal.
Hmm..milyen érdekes erdő.. Még lámpák is vannak benne. Biztosan félig-meddig valami parkszerűség lehet.

-Ez egy park? -kérdeztem meg végül Jungkooktól.
-Majdnem.. -felelte, de szerintem még ő sem tudta. -Mindjárt odaérünk! -fogta meg izgatottan a kezemet. Biztosan kíváncsi volt a véleményemre, de bíztam abban, hogy tetszeni fog.
Egy idő után már nem égett több lámpaoszlop és minden lépésnél egyre sötétebb lett. Megszorítottam Jungkook kezét, aki csak nevetett:
-Ne félj! Még csak egy pár lépcső és ott vagyunk- biztatott.
-Één nem félek...- mondtam csöppet sem hihetően.

Az utacska végén már korom sötét volt, de véget ért, és egy tisztásra értünk ki, ahol elakadt a lélegzetem.
Egy olyan tájat pillantottam meg, amiről eddig csak álmodtam. Az ég tele volt szebbnél szebb csillagokkal. Az egész olyan volt, mint egy sarki fény, de ez sokkal gyönyörűbbnek tűnt. Mintha galaxisok vettek volna körül.
Egész életemben ilyen közel volt hozzám ez a látvány, de én csak rá 17 évre fedeztem fel.

-Kookie...ez.. csodaszép! -A szememben tükröződtek a csillagok és az ámulattól tátva maradt a szám.
-Tudtam, hogy tetszeni fog. A kórházból jövet jutott eszembe, hogy te szereted az ilyeneket... Itt sokszor jártunk régebb a nagymamámmal. Amióta meghalt, nem jöttem többet erre a helyre.
-Jaj...értem- Itt kicsit szomorkásabb lettem, mert tudtam milyen sokat jelentett Jungkook számára a nagymamája.
-De most ne törődj ezzel!- mondta, amint észrevette a szomorúságot az arcomon.

Újból feltekintettem az égre és csodálattal néztem tovább az ezernyi csillagot. Olyan volt, mint az álmomban.. Messze az emberiségtől, a városi fényektől és zajtól, csak mi ketten egy kellemes helyen!
A sok stressz és munka után ez volt maga a mennyország. Vajon ott is ilyen csend és béke honol? Ott még ennél is jobb? Nem tudtam elképzelni, de biztos szép lehet.

Leültünk egy padra, ami ott állt az erdő szélén. Jungkook átölelt, én pedig a vállára dőltöttem a fejemet. Gyönyörködtünk a titokzatos látványban és boldogok voltunk. Újra reménnyel teliek, ennyi idő után. A sok feltörő kellemes emléktől könnyek gyűltek a szemembe és Jungkookhoz bújva halkan sírni kezdtem. Ő simogatta a hátamat és úgy néztük tovább a szép eget.

-TaeTae.. miért sírsz?- kérdezte halkan egy idő után.
-Meghatott ez a gyönyörűség... És minden eszembe jutott velünk kapcsolatban..-válaszoltam.
-Ne sírj! Mindig itt leszek veled!
-Tudom.. -mondtam és megfogtam a nyakláncot, amiről annyi minden jutott eszembe. -Te mindig itt vagy nekem és ez boldogít!
-Még megvan a lánc? -kérdezte mosolyogva.
-Persze, hiszen ezt te adtad nekem és megsegít...
-Még van egy meglepetésem számodra- felállt a padról és megkért engem is, hogy álljak fel.

Megálltam Jungkookkal szemben és érdeklődve néztem rá. Ő elővett egy dobozkát a zsebéből és letérdelt a friss hóba.
-Nee...Ez csak egy álom, ugye?
-Igen, csak ez egy valós álom... Kim Taehyung, ha már ennyi ideje együtt vagyunk és ennyire segítjük és szeretjük egymást, megtisztelnél azzal, hogy a páromként fogsz ezentúl velem élni?

A könnyeim megállás nélkül hullottak.
-Jungkook, ezt most komolyan gondolod?-még mindig nem tudtam rendesen gondolkozni a hirtelen ért érzésektől.
Az összes álmom egyszerre vált valóra? Hát van ennél nagyobb csoda és boldogság a világon? Mivel is kezdődött ez az egész? Egy versennyel,...és folytatódott egy darabbal: a Capriccioval.

A szívem hevesen dobogott és a hasamban a pillangók is táncot jártak.
-A legkomolyabban! -válaszolt.
-Akkor i-igen a válaszom! -dadogtam.

Jungkook felkelt a hóból és felhúzta az ujjamra az egyik gyűrűt; én az övére a másikat. Szenvedélyesen megcsókoltuk egymást, közben a Capriccio járt a fejemben. Annyira jól esett ez az egész. Mostmár nem csak gondolatban vagyok Kookie párja.
-Örökre együtt maradunk, bármi történjen! Hallod, Tae? Ne ess soha pánikba, még akkor sem, ha valami szörnyű dolog történne. Mert még, ha az ég is ránk szakad,mi együtt maradunk.
-Úgy van! Sohasem válunk el egymástól.
Megint megcsókoltuk egymást, csak most sokkal hosszabban és nyugodtabban.

Sokáig álltunk egymást ölelve és az eget nézve. Ilyen nyugodt és kellemes élményben sohasem volt részem. Összekulcsoltuk az ujjainkat és úgy álltunk az éjszakában. Egy helyen, egy álomban, egy végtelenségben.... Senki sem idegesített, senki sem volt ott, senki sem foglalkozott velünk, senki sem tudott rólunk.

Két zongorista voltunk, akik elvesztek az élet hullámaiban; akiket senki sem vett észre, de nekünk ez így jó volt, sőt- tökéletes!

-Szeretlek, Kookie-suttogtam.
-Én is szeretlek, TaeTae!......

~Taehyung~

Sziasztok!🎵❤
Zenét hallgatva elfelejtettem minden bajomat és koncetrálni tudtam a részre.
Nagyon élveztem ennek a résznek az írását, remélem nektek is tetszett.😘