A leszármazott✔️-{ Befejezett }

Egy jobb világért

"Szemtől szembe..." milyen félelmetesen is hangzik ez a kifejezés. Talán a rideg hangsúly teszi ennyire ellenszenvessé, melyet gyakorta párosítunk hozzá. Néha valaminek a végét jelenti, egy korszak lezártát. Máskor egy új esélyt ad, hogy kijavíthassuk egykori hibáinkat. Mint az éremnek, úgy ennek a kifejezésnek is két oldala van. Az, hogy melyiket tapasztaljuk meg attól függ, hogy ki a kimondott szavak gazdája.

Sok év már eltelt, s itt a "célegyenesben" jövök rá arra, hogy igazából mennyit is változtam. Mind fizikailag, mind lelkileg megkeményedtem. Már nem vagyok az a befolyásolható kislány, mint annak idején.  Sok mindent éltem meg. Többek között barátok, s családtagok elvesztését is. Sosem feledem el édesanyám utolsó hozzám fűzött szavait, s azt a pillantást, mellyel búcsút vett tőlem.
Talán már soha nem leszek az, ki régen voltam. Azt az űrt, mely a szívemben tátong sosem töltheti ki teljesen senki sem. Az elvesztett szeretteimmel egy részem veszett oda, melyet sosem kaphatok vissza. Mondanám, hogy talán majd egy másik életben, de nekünk nem adatott meg az esély arra, hogy évek múltán megöregedjünk és halálunk után visszatérjünk egy másik testbe, egy másik életbe. Ez nagyon ritka, s talán én vagyok az egyetlen élő példa, hogy nem lehetetlen. Hisz semmi sem lehetetlen. Nem lehetetlen megvalósítani az álmainkat, a legnagyobb vágyainkat, a terveinket. Nem lehetetlen, hogy a legjobbat hozzuk ki magunkból, hogy boldogságban, s szeretetben éljünk. Ahogy az sem lehetetlen, hogy ma én odaveszek ebben a küzdelemben, de az sem, hogy Christopher veszíti el életét. Egy biztos: itt ma csak egyikünk élheti túl. Csak egyikünk vagy egyikünk sem. Igen... talán az lenne a legjobb mindenkinek, ha én is odavesznék. Már annyian haltak meg miattam, hogy a lelkem egyre nehezebben hordozza a ránehezedő terhet. Azonban azt is tudtam, hogy vannak akik számítanak rám, akik feltétel nélkül szeretnek, s kiállnak mellettem és én ezeknek az embereknek nem akarok csalódást okozni.
A kótyagos állapotban lévő barátaimra néztem, majd a mögöttük földön elterülő katonák sokasságára, végül Ericre. Ők azok, akik erőt, s bátorságot adnak nekem. Még a legnehezebb pillanatokban is kiállnak mellettem. Pontosan emiatt válhattam ilyen erőssé. Mert a hátam mögött olyan emberek állnak, akik készek feláldozni életüket a hazájukért, s a szeretteikért. Bátorságuk párját ritkítja. Ha Ők nem lennének talán már én sem lennék.
Szeretteimre pillantva gyűjtöttem erőt, s bátorságot. Körmeim a talajba mélyedtek, enyhe szúró fájdalom sugárzott körömágyaimba. Szemeimet Christopher gúnyoros arcára vezettem, majd erőtől telve a Winterelnek rontottam.
- Csak ne ilyen hevesen, kedvesem.- mondta mézes-mázos hangon, miközben kivédte az ütéseimet. Válaszra sem méltattam. Úgy gondoltam, hogy azt sem érdemli meg.
Ökleimet vasmarkában tartotta, s akárhogy rángattam nem tudtam kiszabadítani magam, ezért inkább taktikát váltottam. Kezeimet addig forrósítottam, míg végül el nem eresztette kacsóimat. Még mielőtt reagálhatott volna egy jól irányzott rúgással több méterre taszítottam. Kezeim körül akaratlanul is feketés gomolyag kezdett keringeni.
- Remélem tudod, hogy az nem lesz elég ellenem. Legutóbb lehet, hogy sikerült vele legyőznöd, de mostanra már más a helyzet.- mondta, miközben felált, s letörölte a szája sarkában vékony csíkban kiszivárgott vért. Tenyereimet Christopher felé emeltem, s hagytam, hogy a feketeség utat törjön magának. Minden útjába kerülő növényt elpusztított, arra azonban gondosan ügyeltem, hogy más Christopheren kívül ne sérülhessen meg. A Winterel félmosolyra húzta ajkait, majd leutánozta mozdulataim.
Mikor a két sötétség összeért hatalmas robbanás képződött, mely ismét a földre taszított. Csak Christopher gúnyos kacagását lehetett hallani, s ahogy azt mondja, hogy : ,, Én megmondtam."
- Ez így annyira unalmas. Mi lenne ha...- mondatát nem fejezte be, hanem Vincet mögött termett.- mondjuk megritkítanánk a tömeget.- mondta, s elmetszette elődöm torkát.
A levegő megdermedt körülöttünk. Vincent élettelenül csuklott össze. Ez a férfi nem ezt érdemelte volna. Neki királynak kellett volna lennie, s még sok-sok ezer évig uralkodnia.
- Látom felbosszantottalak. Ki legyen a következő?
Nem hagyhattom, hogy még valaki megsebesüljön, vagy meghaljon.
Lehunytam a szemeim, s minden idegszálammal koncentráltam. Összpontosítottam, semmit sem akartam elszúrni. Éreztem, ahogy az erő átjárja a testem, ahgy behódol nekem.
- Winterel katonák! Rakjátok le fegyvereiteket, mondjatok le erőtőkről és halhatatlanságotokról, s feledjetek el mindent, mi a természetfelettivel kapcsolatos.- szavaimban semmi hátsó szándék nem lappangott, ezért a Lélek erejével zökkenőmentesen állítottam félre az ellenséges katonákat. Tudtam azonban, hogy még mindig nem vagyok elég erős ahhoz, hogy Christophernek is parancsolni tudjak.
- Ez rám nem lesz hatással. Fölösleges vele próbálkoznod.- erősítette meg elgondolásomat.
- Tudom, hogy erőlködnöm is felesleges lenne. Neked mást tartogatok Christopher.
- És ugyan mit?- húzta fel szemöldökét lenézően.
- Az legyen az én titkom. Előszőr is válaszolj a kérdéseimre.
- Mi hasznom származna belőle?
- Mi veszíteni valód lenne?- feleltem kérdéssel a kérdésre. - Ki az a boszorkány, aki felruházta Jonathant halhatatlansággal?
- Az anyja.- válaszolta egyszerűen.
- És ki az anyja?
- Nem kell neked azt tudnod gyermek.
- Tudni akarom!- jelentettem ki határozottan. Tudnom kellett arról, hogy mennyi ellenség vesz körbe valójában.
- Ha ennyire szeretnéd... Megkérdezted te édesanyád vagy édesapád egyszer is, hogy hány évesek is valójában ? Elárulom, hogy haláluk pillanatában több, mint 10000 évesek voltak. Anyád jóval előttem született. Apáddal egyidősek voltunk. Anastasia volt az én gyerekkori szerelmem. Egy beteljesületlen szerelem volt. Anyád mindig is James-t szerette. Engem csak barátként, az öccseként kezelt. Egy ideig elviseltem ezt, azonban mikor James-sel összeházasodtak minden indulatom elszabadult, amit Anastasián vezettem le. Nos ennek az eredménye lett John. Senki sem tervezte,s senki sem akarta. Még mielőtt félre értenéd ez akkor volt. Most már természetesen más a helyzet. John a hasznomra vált az évek folyamán. Anyád nem bírta elviselni, hogy várandós lett a gyerekemmel, ugyanakkor elvetetni sem akarta. Megszülte ugyan a gyereket, de nem tartotta meg. Beadta egy árvaházba, s búcsúként halhatatlansággal ruházta fel. Ana már gyermekként is kivételes volt. Erős de la Rose volt, de mint tudjuk, senki sem legyőzhetetlen.- vigyorodott el.
Érzéseim kiültek arcomra, melyen jókat kacagott Christopher.
A felgyülemlett düh miatt nem tudtam uralkodni indulataimon. Emberfeletti gyorsasággal termettem a Winterel előtt és emeltem ütésre a kezem. Gyors reflexeinek köszönhetően kitért csapásom elől, s egy jól irányzott mozdulattal oldalba vágott, minek következményeképp vörös nedűt köhögtem fel. Nem tántorodtam meg, nem volt ínyemre a meghátrálás, épp ellenkezőleg. Élveztem a harc miatt kialakuló tüzet, mely az egész bensőmet elborította. A küzdelem a hatalmába kerített, s nem sok választott el attól, hogy olyan legyek, mint egy érzelemmentes robot, aki senkivel, s semmivel sem törődik.
A barátaim számtalanszor bele akartak avatkozni a harcba, de minduntalan maradásra intettem Őket. Ez az én harcom, ez az én kötelességem. Ez az én sorsom. Ezért születtem, s ha az van megírva, hogy meg kell halnom, akkor bizony meghalok. Akár az életem árán is, de megállítom Christophert.
Durva mozdulattal töröltem le a vért, mely felszakadt ajkaimból csordult ki. Tudtam, hogy már csak egy lehetőségem maradt hátra. Egy lehetőség arra, hogy ezt a harcot lezárjam... remélhetőleg örökre.
Letéptem a nyakamban függő medált. Cselekedetemet hatalmas fényáradat követte, majd mikor elült a fényesség egy kardot pillantottam meg a kezemben. Egy gyönyörű kardot. A Gladius Mortist. Mintázata olyan volt, mintha a legforróbb láva csordogálna pengéjében. Hatalmas volt, s erős. Éreztem a belőle áradó erőt. Nem hiába mondják rá, hogy a halál hírnöke. 
Láttam Christopheren, hogy tudja mit tartok a kezemben. Mintha egy pillanatra félelem csillogott volna szemeiben. Azonban ez a félelem, mint egy árny, úgy suhant tova. A Winterel kardot formált a fekete gomolyagból, mely eddig is körbe vette őt. Én tudtam, hogy ő mit akar, s ő tudta, hogy én mit akarok: a másik halálát.
Egyszerre rugaszkodtunk el, s indultunk meg egymás felé. Szemtől szemben, egy az egy ellen.
Ebben a pár pillanatban sok minden lejátszódott a szemeim előtt. Többek között egy lehetséges jövő Ericcel és a gyermekeinkel. Fél szemmel barátaimra tekintettem, kiknek szeméből kivehető volt a féltés, az aggódás. Tudtam, hogy bármit megtennének egy szebb jövőért, ahol boldogan, s békében élhetünk. Az élet azonban nem tündérmese. A sors egyrészről megajándékoz, másrészről viszont elvesz valamit, ami roppant értékes számodra. Néha könnyed, s megkegyelmez. Néha semleges, s nemtörődöm. Néha viszont kegyetlen, s az életed követeli, ahogy most az enyémet is.
Farkas szemet nézve álltam közvetlen Christopher előtt, kinek szívében ott állt a Gladius Mortis. Megkönnyebbülés volt a tudat, hogy végére sikerült győzedelmeskednünk.
- Egyszer már mondtam, emlékszel?! Ha én meghalok, akkor te is velem jössz a Pokolba.- szűrte ki fogai között utolsó lehelletével, miközben megforgatta a hasamba állított pengét.
Christopher porrá vált, én pedig elterültem a hideg földön. Néztem, ahogy vérünk keverdik, ahogy a két ellentétes oldal nézeteltéréseit elmossa a gyorsan ömlő vörös nedű, mely egykor megalapozta az ősi ellentétek forrását. Majd szemeim előtt már csak azok a fekete kis szemcsék voltak, mely Christopherből maradt, s melyeket a szél messze visz, s reméljük soha nem is hoz vissza.
Szemeim lecsukódtak, s talán örökre csukva is maradnak. Ha így is lesz cseppet sem bánom, hisz áldozatommal egy szebb, s boldogabb jövőt teremthettem a szeretteimnek.
Az eső volt az utolsó dolog, amit érzékeltem. Az eső, mely elmosta a bánatot, a keserűséget. Elhozta a megtisztulást, s megadta a lehetőséget az újrakezdésre. Az újrakezdésre egy boldogabb jövőben, hol van ugyan ármány, s gonszság, de ott van a fény és a jóság, s így megteremtődik majd a rég áhított egyensúly.