Vörös és Zöld: Headcannons

Végső búcsú

Korábban csak Dumbledore temetésén volt és az is bőven elég volt neki. Álmában nem hitte volna, hogy alsó hangon még ötvenen kell részt vennie és akkor a háború többi áldozatáról még szó sem esett, akik nem a Roxfort csatájában estek el.

Mindegyiket gyűlölte. Gyűlölte látni a gyászolók fájdalmát, gyűlölte, hogy el kell engednie ezeket a csodálatos embereket, gyűlölte, hogy ennyi mindenkinek meg kellett halnia ahhoz, hogy Voldemort elbukjon. De ezért is kezdte el az aurorképzést - biztos akart lenni benne, hogy soha többé ne kerüljön sor még egy ilyen háborúra.

Annyit sírt már, annyit gyászolt már, hogy a temetéseken jobbára csak az ürességet érezte, ami szétterjedt a mellkasában. Mindig ő volt az utolsó, aki elment, mindegy, ismerte-e személyesen az illetőt vagy nem; úgy érezte, tartozik ennyivel, ha már harcba hívta és ezzel közvetve a halálát okozta. Mindegy, mit mondott Draco, tudta, hogy ezt sosem fogja tudni levetkőzni magáról - csupán megtanulhat együtt élni vele.

Aztán voltak a kifejezetten borzalmas temetések, amiken már az üresség sem volt képes enyhíteni a veszteség súlyát. Ilyen volt Remus és Tonks temetése, ahol végig kellett néznie, hogy Andromeda elcsukló hangon próbálja felsorolni kettejük életének fontosabb állomásait, de végül kénytelen volt elhagyni a pulpitust, mert nem tudta tovább folytatni. Colin Creeveynél a síró, de mégis hálásan pislogó Dennis cipelte oda őt és Harryt a szüleihez, hogy bemutassa nekik, kik mentették meg a varázsvilágot.

Az ő fordításában: kik okozták a fiuk halálát.

Aztán ott volt Fred, aki a legutolsók egyikeként került sorra.

Az volt messze a legrosszabb és még csak azt sem tudta eldönteni, miért. Talán azért, mert Mrs Weasley a szertartás közepén az addigi legsúlyosabb sírógörcsén esett át és Mr Weasleynek ki kellett kísérnie a temetőből, hogy lenyugtassa valahogy. Vagy esetleg azért, mert George annyira szét volt szóródva és össze volt törve, hogy Ginnynek kellett meggyújtani a Futótűz-fantáziát, amit a fiú az ikertestvérének szánt. De az is lehet, hogy azért, mert újra látnia kellett Percyt, aki Fred halála óta egyszer sem mosolygott vagy viccelt és ránézni rosszabb volt, mint elviselni a Crutiatust.

Igen, elég sok esélyes volt a dolog. Mégis, a számára legrosszabb pillanat akkor jött el, mikor hazaért a temetésről.

A háború vége óta Londonban lakott. Dracoval egy kis lakást béreltek egy félreeső helyen, közel a minisztérium bejáratához, hogy Lucy könnyebben járhasson be az aurortréningre és Draco is könnyebben juthasson el a Szent Mungóba, ahol gyógyítást tanult. Tapmancs nem nagyon szerette a tágas kert után, de Lucy vagy Draco (mikor ki volt otthon) naponta ötször levitték sétálni, így láthatóan megelégedett az új otthonával.

Lucy egyedül volt a lakásban. Ő aznapra már jó előre tisztázta magát, hogy ne kelljen bemennie, de Draco mindegy, mennyit próbálkozott, nem tudta elkerülni a dolgot, így ő a temetés után a kórházba ment. A lány nem igazán bánta: úgy érezte, most nem tudna senki élőt elviselni.

Még Tapmancs se nagyon közelítette meg, aki mindig észrevette, ha gazdája rossz hangulatban volt. Ez pedig bőven túltett azon.

Mikor belépett a hálószobába, meglepetésére Errolt látta az ablakpárkányon, lábára pedig egy nagy boríték volt kötve. Elképzelése sem volt, mit akarhatott tőle bármelyik Weasley, hiszen alig tíz perce váltak el egymástól. Beengedte az alélt madarat, és miután odavitte Tapmancs táljához, hogy igyon, leoldotta a borítékot és kinyitotta.

Meglepetésére még egy borítékot talált benne és egy kis pergamendarabot. Először az utóbbit nyitotta szét.

Szia Lucy.