Photocard (Namjin AU)

1.

Kim Seokjinnek egész életében egyetlen egy álma volt.

Ez az álom pedig egyre messzebb úszott tőle.

Tökéletesen eltervezett jövője darabokban hevert a szekrényben, a porosodó bizonyítványok mellett.

Pezsgő életről, izgalmakról, kihívásokról álmodott, de a rideg valóság csak a kihívásokat adta meg neki, ami lassan beszippantotta és élete monotonná, szürkévé vált.

Álma, hogy egy főszereppel berobban a köztudatba, egyre fakult. Rá kellett jönnie, hogy a széles, boldog mosolyok mögött, amit mindennap a képernyőkön látnak az emberek, mennyi küzdelem, szenvedés és fájdalom rejlik.

Meghallgatások ezrei után, Jin olyan boldogsággal bámult telefonja képernyőjére, mintha azt tudta volna meg, hogy több millió wont nyert. Igaz, már azt sem tudta melyik szerepet kapta meg, mégis úgy érezte, eljött az ő ideje és megmutatja a nagyvilágnak ki is valójában Kim Seokjin.

Jin már jól ismerte a forgatás előtti folyamatot. Ha egy vállalat felvett valakit, utána még több év edzés, képzés és Jin számára a legrosszabb, a diéta várt. Jinnek nem volt ellenére a mozgás, igenis sokat futott, de a mozgásnál jobban a gyomrát szerette. Egy egész délelőttöt tudott azzal eltölteni, hogy több fogásos ebédet készítsen csak magának. A vállalat viszont megtiltotta, hogy akár a konyhája közelébe menjen, hacsak nem egy salátát akart magának készíteni.

Minden nap hosszas színészet órákat kellett vennie – habár már volt egy ilyen végzettsége is -, továbbá edzésre és énekórára is járnia kellett.

Jin tudta, hogy nincs rossz énekhangja, de azt nem tudta, hogy musical színészt akarnak belőle faragni. A vállalat így látta a legjobbnak. Minél többet tud, annál jobb.

Azonban nem jutottak nevezőre egykönnyen az énektanárral, mivel amíg Jin új és népszerű dalokat akart volna énekelni, a tanár úgy látta jobbnak, ha régi, ezerszer elénekelt betétdalokat énekel.

Egy hónap után Jin kilépett.

A nagy álom, hogy híres, sikeres színész lesz, már nem is volt olyan csalogató.

Az elkövetkezendő években csak kisebb reklámszerepeket kapott, egy évben talán háromszor. Akadt egy-két vállalat, akik szerződtetni akarták, de a hideg szaladt végig rajta, ha csak egy salátafejre gondolt és a kiabáló énektanárára. Néha rémálmok kísértették, amikben az énektanára salátával dobálta, miközben az Ének az esőben egyik dalát énekelte.

Jin üveges tekintettel meredt maga elé, ahogy a pultot törülgette egy vizes ronggyal és azon gondolkodott, hol is rontotta el.

Rossz iskolát végzett el? Rossz vállalatokhoz jelentkezett? Rossz volt az alakítása? Vagy mind együtt?

Egy kéz került a szeme elé és próbálta visszarángatni a jeges valóságba.

- Már megint azon gondolkozol? – kérdezte Jungkook. Már félig a pulton feküdt, a szék épphogy nem csúszott ki alóla. – Jin! – kiáltott rá.

Sűrűn pislogott és megrázta a fejét.

- Nem... - sóhajtott fel Jin.

- Ne rágd magad folyton ezen – mondta Jungkook, mit sem foglalkozva Jin előbbi válaszával. – Tudom, hogy nemsokára egy hatalmas szerepet fogsz kapni! – A fiú megvillantotta jellegzetes nyúlmosolyát, ezzel is egy kicsit jobb kedvre derítve Jint.