Summer Love

7.fejezet

Hatalmas csattanásra ébredtem rémálmomból. De nem álmodtam tényleg vihar volt kint. És nagyon féltem. Utálom a viharokat. Egyszerűen rettegek tőlük. Fél hármat mutatott a kis óram. Hallkabb csattanások követték egymást, majd egyszer csak egy villám kivilágította teljesen a szobámat. És sikítottam, ahogy a torkomon kifért. Nem is gondolkodtam, otthon is rettenetesen szoktam félni. Majd hirtelen kivágódott az ajtóm. A sokktól alig tudtam lélegezni, erre megint halálra rémültem az ajtóban álló Dávidtól. Rámeredtem. Csak egy rövidnadrágot viselt, tény hogy a látvány eléggé tetszett, de akkor a szoba megint nappali világosságba borult én meg a párna alá bújva sikítottam, amikor jött a dörgés.

- Kata, nyugi! Ez csak vihar. Semmi baj, nem vagy egyedül.- leült az ágyam szélére. Lehúzta a fejemről a párnát és megfogta a kezem. A szememet szorosan csukva tartottam a következő dörrenéstől tartva.

- Félek!- leheltem ki a szót. Dávid szorosan fogta a kezem.

- Hiszen te remegsz!- megsimította az arcomat. Kicsit enyhült a félelmem.

- Maradj itt kérlek!- gondolkodni se tudtam, csak kértem.- Kérlek maradj itt! Rosszat álmodtam, és még vihar is van. - a könnyeim potyogni kezdtek. 

- Itt maradok- jelentette ki gondolkodás nélkül. Odébb tessékelt az ágyon és mellém feküdt- Vigyázok rád!

A mellkasához bújtam és biztonságban voltam. Nem érdekelt már a vihar, csak a lélegzésést hallgattam. Átölelte a derekamat és közel húzott magához.

- Tetszik ha itt vagy velem... és nem történik megint semmi...

- Azt hittem jobb elkerülni engem...

- Mindenki véleménye változhat...

- Miért mondod most ezt nekem?

- Mert talán most nem fogod elfelejteni...-és elkezdte simogatni a fejem. Elaludtunk.

Másnap reggel egyedül ébredtem. Álomnak tűnt az egész. De nem az volt. Itt volt velem. Lebotorkáltam a lépcsőn, és ott állt egy farmerban póló nélkül.

- Jó reggelt!- köszöntem kedvesen.

- Jó reggelt!- köszönt vissza kevésbé jó hangulatban.

- Eszünk valamit?

- Nem vagyok éhes...

- Akkor egy kávét kérsz?

- Nem kell semmi.

- Elég morci vagy ma, mit ne mondjak...

- Attól még, hogy veled aludtam nem fogok örömtáncot lejteni mert felkeltél.

Azt hittem rosszul hallok.

- Tessék?

- Azt mondtam hogy nem fogok tapsikolni örömömben mert felkeltél.

- Nem értelek most... Én azt hittem, hogy...

- Mit hittél? Hogy majd most én leszek a hős lovag, aki mindig megment téged? Mert nem vagyok és nem is akarok az lenni. Nem akarom mindig azt lesni mi bajod van, mert mindig van valami. És nagyon idegesítesz néha.

- Értem.

- Akkor ezt megbeszéltük. Keress magának valaki mást, aki vigyáz rád.

Ezzel ott is hagyott, így kell elrontani egy tökéletes reggelt. 

Pár nappal később éppen készítettem elő a poharakat az egyik vendég italához amikor Anna megállt előttem.