Élet a Szent Johanna gimi után

CHAPTER VIII.

Január 17., Vasárnap

Kihozod magadból a legjobbat, mégsem vagy sikeres. Mikor megkapod amit akarsz, de nem azt amire valójában szükséged van. Mikor túl fáradtnak érzed magad, de akkor sem tudsz aludni. Mikor elvesztesz valamit, amit nem tudsz helyettesíteni. Mikor szeretsz valakit, de a végén összetörsz.
Mind más, más dolog, mégis egy érzés. Nos, nekem valahogy sikerült bekerülni az utolsó kategóriába. Szeretem Cortezt, de a végén én leszek megtörve. Sőt, lényegében már most meg vagyok törve. Ha úgy vesszük ez így van rendjén. A gimiben, Edinának talán mindvégig igaza volt. Nem érdemeltem meg a suli legmenőbb srácát, mégis galád módon nyúltam le a többi lány elől. Talán ez a fizetségem. Tizedik végén engem választott Viki helyett, most viszont őt választja helyettem. Jól nézünk ki..
Remegő kezekkel kutattam a táskámban, a kulcsom után keresve. Az új, még igazán friss, Cortezzel közös lakásunkba lépve, megint elkapott régi jó barátom, a kínkeserves zokogás. Utoljára akkor sírtam így, mikor megijesztett, hogy abban az időben, mikor le kellett volna szállni a gépének, ő még Florida-ban ácsorgott, mert "motorhibás a gép".
– Szia – kaptam fel azonnal a telefont, mindjárt az első rezzenés után.
– Tyűha, a füledhez ragasztottad a telefont?
Szívem nevetése hallatán azonnal gyorsabban kezdett verni. Két éve élünk egy fedél alatt, a testem mégis túlreagálja a tetteit.
– Nem, de számításaim szerint két percen belül itthon kéne lenned. Te pedig most hívsz, szóval valószínű, hogy nem leszel itthon most már csak egy percen belül.
– Számolod a másodperceket, Reni? – kérdezte, hangján pedig hallani lehetett, hogy mosolyog. Nagyon mosolyog.
– Nem, de előttem ketyeg az óra. Amin letelt az idő. Hol vagy? Minden rendben?
Az aggodalom csupán a másodperc töredéke alatt áradt szét testemben, nehezebben vettem a levegőt és még le is izzadtam. Pedig november volt.
– Ne akadj ki, de...
– De?!
– De még mindig Florida-ban vagyok, motorhibás a gép, nem szállhatunk fel – mondta, őszinte sajnálattal a hangjában.
Az én állam meg valahol a földszinten koppant. Motorhiba? Hogy lehet egy gép..
– Hogy a fenébe lehet motorhibája egy gépnek, amelyikkel már egyszer odarepültetek? – hadartam felbőszülten. Harmadik napja, hogy nem láttam Cortezt, nekem ez éppen elég is volt nélküle, erre úgy néz ki, hogy még egy negyedik, de az sem kizárt, hogy ötödik nap is becsúszik közénk. Csodás. Szabályosan fenséges.
– Cortez? – ráncoltam homlokomat, mikor közel egy perc elteltével sem jött válasz a vonal másik végéről. Aztán már csak recsegést hallottam, a vonal pedig megszakadt. Belőlem meg feltört az a keserves zokogás, amit a gimiben heti szinten éltem át. Régi szép idők. Annyi különbséggel, hogy most együtt vagyunk, sőt együtt is élünk, csak jelenleg mindketten két teljesen különböző kontinensen vesszük a levegőt. Nem két másik utcában. Á, dehogy. Mi szeretjük az extrém helyzeteket. Közel negyed óra elteltével aztán csengettek, én pedig egy kicsit még örültem is, mert azt hittem a rendelt pizzám érkezett meg.
– Egy pillanat! – kiáltottam a pénztárcám után kutatva. – A fenébe lehetsz már.. Micsoda agresszív futárt sikerült nekem kifogni! – sóhajtottam, az összegyűrt zsebkendőmmel megtörölve vörös és duzzadt szemeimet. – Már elnézést, de maga mégis mit képzel, az első csengésre roha.. Cortez?! – torpantam meg, elkerekedett szemekkel. Az előbb még nem Florida-ban volt?!
– Meglepetés – emelte meg egyik kezével a pizzás dobozt, a másikkal pedig megvakarta tarkóját. Miután megráztam fejemet, kezeimet kitárva ugrottam nyakába, mire ő is elnevette magát és puszit nyomott nyakamra. – Szia.
– Szia! – kulcsoltam össze ujjaimat nyaka körül és magamhoz húztam egy csókra. – Azért ha kérhetem, legközelebb ne csinálj ilyet. Utoljára a gimiben voltam ilyen állapotban – túrtam hajába ujjaimmal, ő pedig csak halványan mosolyogva biccentett, majd előre dőlt és ajkait ismét enyémek ellen nyomta.
A fenébe is a hülye emlékekkel! Az egész lakás tele van velük. Cortez ágya, a képek, a könyveim, egyszerűen csak minden. És ez ellen ha akarnék, sem tudnék különösebben tenni akármit is. Annak idején, szeptember nyolcadikán belépett, elnézést, begurult – a gördeszkás korszaka miatt.. – a Kinga által annyira áhított szürke kis életembe, amit aztán szépen lassan, lépésről lépésre, fenekestől felfordított. Attól a naptól kezdve tulajdonképpen ő volt az életem epicentruma, lassacskán minden gondolatom, elképzelésem körülötte forgott. Végül pedig minden hozzá köthető érzelmem, gondolatom és vágyam valóra válhatott. Az ég szerelmére, még egy hülye eljegyzési gyűrű is van az ujjamon!
Éppen, mikor tekintetem a szép emlékeket magában hordozó ékszerre vándorolt, hallottam tompa beszéd foszlányokat, rengeteg bakancs kemény és egy csizma gyengéd koppanásait majd végül a lakáskulcs zörgését.
– Ha nem lesz itt, én esküszöm, hogy kiváglak az ablakon! Mégis, hogy lehetsz te egy ekkora ökör?!
Kinga hangja élesen és felettébb dühösen szelte át a minket elválasztó ajtót, amiből rögtön arra következtet az ember, – legalábbis az, aki az annak idei 12/b-be járt – hogy természetesen az egész osztály idecsődült.
– Kinga, fogd már be, könyörgöm! – sóhajtotta Cortez szintén dühösen, majd kicsapódott az ajtó és belépett a lakásba. Szemei azonnal enyémekbe fúrták magukat, ha akartam volna, minden érzelmét kiolvashattam volna, csupán a tekintetéből is, de nem tettem. Úgy éreztem, jogosan vagyok dühös, jogosan érzem magam elárulva és becsapva, jogosan akarok kifutni a világból. Minden amit én az elmúlt, közel egy órában éreztem, jogosan volt. – Reni, én..
– Ne.
A pár méterrel előttem álló vőlegényem döbbenten hőkölt hátra, de megrázta fejét és újra bele kezdett a mondandójába.
– De azt sem tudod mi történt! – tárta szét karjait, homlokát erősen ráncolva.
– Akkor talán mondd el! – szólt közbe Virág, tőle egyáltalán nem megszokott, haragos ábrázattal. A volt osztálytársaim, Kinga kivételével egytől egyig meglepődve pislogtak a valóban ideges tekintetű, rózsaszín, bundás téli kabátban és bakancsban ácsorgó lányra. A kivétel, ez esetben Kinga, büszkén és – meg mernék rá esküdni, hogy – meghatódva nézett a lány irányába. Tekintetéből azonnal sikerült kiolvasnom, hogy mit gondolt. 'Mégiscsak tanultál te tőlem valamit, nem csak a kosz ragadt rád. Bár ezt jobb nem firtatni. Ki tudja mikor látott vizet a tested..'
– Jó, mi lenne, ha ti mondjuk most kettesben hagynátok engem és Renit? – fordult hátra az enyhe túlzással tömegnek nevezhető társasághoz, szemeit szorosan lesütve.
– Felejtsd el, sosem tettük, miért most kezdenénk el? – vigyorgott rá pimaszul Zsolti, de hamar leolvadt a mosoly az arcáról, mikor szemei rám tévedtek és pont látta a mozdulatsort. Tisztán láthatta.
– Kösz – morogta, összeszorított fogakkal, aztán megint fordult egyet. – Ne, ne, mi a fenét művelsz? Reni, azt sem tudod miről van szó, ne csináld! Komolyan mondom, várj, adj nekem öt percet. Nem többet, ötöt.
Könnyes szemeimet a plafon felé fordítva pislogtam párat, arra várva, hogy végre elkezdje amit mondani akar. Kinga és Virág mindvégig árgus szemekkel figyelték a történéseket, vártak arra, hogy mikor kell majd utánam rohanni, ha esetleg mindenféle bevezetés nélkül kirontok a lakásból. Mondjuk azt nem tudom, hogy Kinga hogy fog futni azokkal a sarkakkal, de ő Kinga, úgyis megteszi.
– Én.. Hazajöttem párszor. A nagyiékhoz.
– Tudom – biccentettem, várva a folytatást.
– Aztán egyszer összefutottunk. Elhívott kávézni, én meg nem mondhattam nemet.
– Óh, még mennyire, hogy mondhattál volna nemet! Mi vagy te, szeretet szolgálat, hogy lepukkant tini bálvány klónoknak fizesd a kávét?
– Kinga, én komolyan mondom... Nem is érdekel, mondjad csak – fújtatott lesütött szemekkel, aztán kinyitotta és rám vezette azokat. – De nem volt több. Sosem volt, nem is lett volna, de soha nem is akartam. Reni, hinned kell nekem – meredt rám könyörgő tekintettel, majd közelebb lépett hozzám.
– Ma Virágnál alszom – fordítottam el fejemet a vele ellenkező irányba, hogy véletlenül se kelljen ránéznem. Nem volt sem erőm, sem pedig idegzetem.
– Reni..
– Ricsi itt aludhat ha akar, de én ma nem fogok itt lenni. Sajnálom, de időre van szükségem.
Mondandómat befejezve végül elléptem mellette, és meg sem álltam az ajtóig, ahol Virág szomorúan lebiggyesztve ajkait karolt belém és húzott le, egészen a járdáig.
– Este a te filmeidet nézzük és tele esszük magunkat édességgel – nyomott puszit arcomra, mire magamra varázsoltam egy erőltetett mosolyt. Másra egy ideig most nem nagyon futja..
– Virág, te mindig kiteszel magadért. Ennél szánalmasabb 'a vőlegényem egy rohadék, összejár a kamu, túljátszott szerepű Avril Lavigne magyar klónnal, én pedig újra átélhetem a nyomorult gimis estéimet' elfoglaltságot még életemben nem hallottam – torpant meg mellettünk hirtelen Kinga – és az őszintesége – kipirult arccal. – Ha netán holnap összefutnál az érzéketlen barommal, ne lepődj meg, hogy lilás a feje. Azt hiszem picit erősebben ütöttem a tervezettnél – kacsintott rám, viruló arccal.
Végszóra pedig a buszunk is befutott.

| a mai nap: 5/1*** – nincs mit mondanom...