A szerelem ellenszere

-Miért fáj ennyire?-

-Feli. Tudom, hogy jogosan haragszol rám, de kérlek beszéljük meg.
-Nem. Elegem van abból, hogy mindig megbántasz.
-Nem fogsz bennem többé csalódni! Hidd el!
-Eddig is ez volt a baj. Mindig elhittem. Most már nem fogok mégegyszer ugyanabba a csapdába esni.
-Feli...
-Most pedig távozzon az ajtónkból, mert aludni szeretnénk. Köszönöm.-mondtam olyan hűvösen, hogy az még engem is meglepett. Véget kellett vetnem a kapcsolatunknak, mert egyértelműen én vagyok az a fél, aki mindig a rövidebbet húzza. Ettől eltekintve viszont elképesztően fájt. Olyan, mintha elszakadt volna egy fontos dolog tőlem, mintha kitépték volna a másik felem. Szörny volt, de nem sírtam. Engem is meglepett ez a tény. Így is túl sok könnyet ejtettem István miatt...
Reggel kedvetlenűl indúltam az aulába, mert tudtam, hogy István minden adandó alkalmat ki fog használni arra, hogy beszélhessen velem, amihez momentám semmi kedvem nem volt. Meg persze nem is álltam készen. Amint leértünk, egyből kiszúrtam, mivel ő volt még csak lent. Felkata a fejét és engem nézett. Én elkaptam pillantásomat róla és a helyiség másik végébe indúltam. Pehhemre, István oda is odajött hozzánk. Kerűltem a tekintetét, miközben tudtam, hogy engem néz. Végűlis megszólalt.
-Beszélhetnénk négyszemközt?
-Nem.-mondtam semmi érzelmet kimutatva.
-Kérlek...
-Tanárúr, nem tudja kérem, hogy mi az a nem?
-Miért magázól?-suttogta
-Mert nem fogja fel, hogy köztünk mindennek vége.
-Sehogy se tehetném jóvá?
-Sehogy.
-Biztos... ezt akarod?
-Teljes mértékben.
-Rendben.-mondta lemondóan, majd elment. Nem tudtam megállni, és ránéztem, mire láttam, hogy még mindig bámúl. Hitetlenkedve elfordítottam a fejem és úgy helyezkedtem, hogy háttal álljak neki. Hosszú óráknak éreztem, mire a többiek megérkeztek. Elmentünk egy múzeumba, utána pedig egy parkba. István persze végig engem bámúlt, ami magyon frusztráló volt. Mire végre visszaértünk a szállásra, nagyon megfájdúlt a lábam, ugyanis feltörte a cipőm. Ennél a pontnál volt piszkosúl elegem ebből az egész osztálykirándulásból. Felmentünk a szobánkba, de nem sokkal utána kaptunk egy üzenetet az osztálycsopiba, hogy menjünk ki a kertbe gang-elni. Mivel nekem semmi kedvem nem volt hozzá, a szobában maradtam egyedűl. Szörnyen éreztem magam, és a sírás kerűlgetett. A szomszéd szobából egy hatalmas koppanást hallottam, mintha valaki verné a falat. Biztos ő is szenved. Végűl úgy döntöttem, hogy megkeresem a többieket, mert kezdtem beleőrűlni a fájdalomba. Amint kiléptem az ajtón, István ajtaja is nyílt ki. Amint ezt megláttam, el kezdtem rohanni. Hallottam, hogy rohan utánam. Hányszor megéltem már ezt! Nagyon sokszor futottam már előre, és ő mindig futott utánam. Elértem az egyik lépcsőt, amit eddig még nem is láttam. Csak futottam és futottam lefele, miközben István léptei egyre közelebb értek hozzám. Egyszer csak megcsúszott a lábam, és majdnem hanyattestem, de István pont elkapott. Volt egy ilyen deja vu érzésem... csak akkor a suliban voltunk és nem menekűltem előle. István egyszer csak felemelt, és olyan pózba tartott, mint amilyenben a mesékben szokták a hercegek a hercegnőket tartani. Nem volt kiút. Ficánkoltam és kapálóztam, de mind hiába. István nem engedett el, hanem megcsókólt. Én meg magatehetetlenűl feküdtem a karjai között. Amikor elvált ajkaimtól, egy pillanat múlva újra rájuk tapadt és úgy csókolt, hogy beleszédűltem. Nem bírtam tovább, viszonoztam a csókját, mire ő letett a földre, és úgy folytattuk, amit elkezdtünk. Már jó ideje vívtuk csókcsatánkat, amikor realizálódott bennem fogadalmam, miszerint soha többet nem jövök vele újra össze. Ellöktem magamtól, mire ő hitetlenkedve nézett rám.
-Ezt most nem értem.-mondta őszinte csodálkozással.
-Szakítottam veled.
-De... akkor most...
-Ez nem jelentett semmit kettőnkre nézve. Túl sokszor bántottál meg. Egész életemben nem sírtam annyit, mint amióta ismerlek. Nem bízok már benned.-mondtam kerűlve a szemkontaktust.
-Nagyon sajnálom. Hidd el! Soha életemben nem sajnáltam valamit emnyire. Csak adj még egy esélyt! Kérlek...
-Túl sokszor adtam neked még egy esélyt. Meguntam.
-De szeretsz.
-Igen. De ez most nem számít. Majd csak kiheverlek.
-Én viszont nem foglak téged. Még soha nem éreztem így senki iránt.
-Sajnálom.
-Tudod mit? Igazán nem kéne haragudj a tegnapiért! Én csak a szeretetemez próbáltam kifejezni!
-Miközben majdnem megerőszakóltál!?
-Nem! Nem akartalak...
-Nem akartál. Akkor miért nem hahytad abba, amikor kértem?
-Mert...
-Mert "túl szép voltál", mi? Attól még tudnod kéne kotrolálnod magad. Csak egy kicsit... egy kicsit kellett volna várnod, amíg én is készenállok rá. Amúgy meg is ígérted, hogy várni fogsz. Nem igaz?
-Sajnálom
-Ez nem old meg semmit!
-Nem. -mondta, majd otthagyott. Én teljesen felbőszűlvd kerestem meg Ritát.
-A bárba.
-Mi?
-MOST!-Rita értetlenűl jött utánam a bárba, ahol meghívott egy körre.
-Mit kérsz Feli?
-Bármi jöhet, ami nem wiskey... olyan szín a szeme...
-Oké...-válaszólt elképedve Rita, majd elindúlt a púlthoz. Kezében egy-egy felest tartott, amit rögtön le is húztunk. Leraktam az asztalra egy kis pénzt.
-Jöhet még egy kör!-Rita itt már tátott szájjal nézett rám, de azért hozott még egy kört. Azt is lehúztuk. Amikir még vettem elő pénzt, Rita kiakadt.
-Feli... te nem szoktál inni. Nem kéne rögtön ennyi...
-Nem érdekel! Ha kell, akkor egész este hányok! Addig se fogok Rá gondolni. -feküdtem le az asztalra. Rita felállt és elment. Én erre dhösen rendeltem még egy kört, meg még egyet és még egyet... Épp remdelni akartam egy újabb kört, amikor valaki megállított út közben.
-Feli... te...ittál?-hallottam egy férfi hangját
-És? Mit érdekel téged?
-Na jó. Ennyi elég volt. Gyere.-ragadta meg a kezem
-Neee! Még nem felejtettem eleget!
-Mi van!? Ezt hagyd abba!
-Nem! Mert annyira fáj! Annyira szeretem őt!
-Mármint...
-És most szakítottam vele! Ha tudná mennyire fáj!
-Tudja.
-Honnan?
-Onnan, hogy én vagyok az...
-Ooo.-mondtam, miközben majdnem megbotlottam. Fel néztem a hang tulajdonosára és tenyleg István volta az. Sírva fakadtam és megöleltem.
-Felkísérlek.-mondta miközben belém karólt. Felbotorkáltunk a lépcsőn. Itt képszakadás lett...
Reggel István mellett keltem fel. István félmesztelen volt. Jajj! Ugye nem? Ijedten ültem fel, mire István is felkelt.
-Jó reggelt!
-Mi...mi...
-Mi mi?
-Mi tegnap este csináltuk... azt?
-Nem, ne aggódj.
Mi történt?-mondtam, miközben a fejemhez kaptam, mert szörnyen belé nyilalt a fájdalom.
-Tegnap este rendesen ittál, ezért elindúltam veled fel. Amikor az ajtótokhoz értem, te elengedted a kezem és az én szobám felé indúltál. Bent lefeküdtél az ágyamba és elaludtál.
-Mi? Komolyan? Nagyon sajnálom.
-Ne sajnáld... engem nem zavart a jelenléted... Feli...
-Igen?
-Hajnali 5 van... nem alszunk még egy kicsit? A találkozó csak 11-kor lesz.
-Rendben.-tápászkodtam fel
-Ne! Mármint nem kell elmenj... nem zavarsz...
-De...
-Kérlek.
-Na jó.-mondtam miközben visszafeküdtem. Magamban pedig átkoztam magam, hogy az exemmel (aki eáadásúl a tanárom) fogok egy ágyban aludni, amikor épp túl akarok lenni rajta. Biztos nem vagyok normális. Ekkor István közelebb húzódott hozzám és átölelt.
Butaságot csinálok, de mégis... olyan jó érzés... Ezt az utolsó alkalmat kiélvezem, amíg nem válnak újból ketté útjaink...

Sziasztok Csincsillák!
Remélem tecszett.
Cup cup!