A szerelem ellenszere

-A vacsora-

Mielőtt kinyitottam a szemem, éreztem, hogy két kar szorít magához. Ki lehet ez? Talán István? Biztos hogy ő az, mert csak ő tud erről a helyről még. De ő szakítani akart velem! Mit akar akkor?! Lehámoztam a kezeit, mire ő morgott egyet.
-Hova mész?
-Semmi közöd hozzà!
-Jajj Feli, ne kezd ezt! A tegnapi egy hiba volt... Soha de soha nem akarnék veled szakítani, csak aggódtam érted.
-Persze...-mondtam hidegen
-Feliiii...-nézett rám kiskutya szemekkel, mire elnevettem magam.
-Na jó...-mondtam megenyhűlve. Ekkor pittyegett a telefonja.
-Öhm... a szüleid beszélgetni szeretnének velünk. Meghívtak vacsorára.
-Pfff!
-Naaa! Ne csináld már! Békülj ki velük! Ez az este még jól is elsűlhet.
-Nem hinném...-mondtam, mire újra pittyegett a telója.
-Azt írták, hogy felengedik a fehérzászlót, békét szeretnének.
-Csak így alarnak odacsalni.
-Ne már Feli! Max eljövünk.
-Ahj! Rendbeb van.-sóhajtottam.- De ha balúl sűl el, akkor én megmondtam!
-Persze-persze.-mondta István komoly arccal, majd elmosolyodott, mire én visszamosolyogtam rá.
-Felikém. Nekem ma dolgom van, de te nyugodtan menj hozzám és csinálj amit akarsz. Este találkozunk!-nyomott egy puszit az arcomra.
-Rendben van. Szia!-mondtam, majd szedelőzködni kezdtem. Amikor mindent összepakoltam, elindúltam a buszmegállóba, ahol vagy 20 percet álltam, mert persze megint késert a busz. Amikor megérkezett felszálltam és imádkoztam, hogy ne jöjjön ellenőr, ugyanis a bérletemet sikeresen otthon felejtettem, jegyem meg nem volt. Az imám meghallgatásra talált, így megkönnyeblve szálltam le a járműről. Elsétáltam István házáig, majd bementem. Úgy voltam vele, hogy olvasok egy kicsit. Egy órán keresztűl olvastam, majd összecsuktam a könyvem és leültem filmet nézni. Miután a filmet is befejeztem, lefeküdtem István ágyára és fondolkodni kezdtem. Mivel nagyon fáradt voltam, pillanatok alatt bealudtam. Arra keltem, hogy István szólongat.
-Feli! Nem sokára indulunk a szüleidhez. Kezdj el készülődni!
-Rendben. Motyogtam álmosan miközben kikecmeregtem az ágyból. Felvettem egy szakadt farmert és egy piros kötött pulcsit. Miután ez megvolt felraktam egy kevés sminket, majd lesétáltam a lépcsőn a nappaliba. István a kanapén ült egy sima farmernadrágban és egy ingben.
-Na készen vagy?-emelte fel tekintetét.
-Igen.-válaszóltam, mire egy bájos mosollyal jutalmazott. Elindúltunk. Az úton rendesen izgultam. Az ablakon néztem ki azon gondolkodva, hogy mi van ha a szüleim örökre kitagadnak (másodjára is), amikor István megfogta a kezem.
-Hé! Ne izgúlj! Minden rendben lesz.-mondta az utat nézve.
-Remélem.-momdtam demotiváltan. Megsimította a kézfejem, majd visszahelyezte a tenyerét a kormányra. Az út olyan hosszú tűnt, hogy azt hittem már soha nem érünk oda, pedig István csak pár utcányira lakik a házamtól. Elindúltunk az ajtó felé, ám mielőtt becsöngettem volna, István visszahúzott magához.
-Ha nagyon rosszúl sűl el, szólj és azonnal megyünk. Rendben?
-Rendben.-mondtam, majd magamhoz szorítottam Istvánt. Egy perc se telt el, mire elengedett és benyomta a csöngőt. Az ajtó kinyílt és anya állt előttünk. Szigorúan nézett hol Istvánra, hol rám, majd hurtelen elmosolyodott és megölelt. Nem nagyon értettem, hogy mi történik. Miután elengedett, beinvitált minket. Leültünk az ebédlőbe az asztalhoz, ahol apukám várt minket.
-Felikém! István! Jó újra látni titeket. Fontos dolog miatt hívtunk titeket ide.
-A kapcsolatotokról lenne szó...-kezdte anya- Szóval... apáddal sokat beszélgettünk rólatok. Abban egyet értettünk, hogy nem helyeseljük ezt az...egészet.
-Nem tartjuk helyesnek azt, hogy a jövőtölet kockáztatjátok, és nem gondoltuk úgy, hogy István lenne a megfelelő férfi a számodra...
-Mist komolyan itt tartunk!?Ezt nem hisz...
-DE aztán István megjelent nálunk aznap éjszaka, amikor eltűntél és akkor egy csapásra megváltozott a véleményünk.
-Istvánt egy törődő, érett, éleseszű, jóképű fiatalembernek találtuk, aki nagyson szeret téged.
-Ez volt az a pillanat, amikor áldásunkat adtuk a kapcsolatotokra.
-Igazán?-kérdezte István
-Igen.
-Köszönöm!-mondtam elérzékenyűlve
-KöszönJÜK-mondta István egy angyali mosollyal az arcán.
-Viszont lenne pár feltételünk.-mondta apa elletmondást nem tűrő hangon.-Először is: iskolán belűl nem mutathatjátok ki az érzelmeteiteket (bár ezt szerintem ti is elég jol tudtátok eddig is). Másodszor: Kerűljétek azokat a helyeket, ahol könnyen lebukhattok. Harmadszor: csak érettségi után vállalhatjátok fel a kapcsolatotokat.
-Öhm... Apa?
-Igen?
-Ezeket eddig is nagyon jól tudtuk.
-Ó! Ez esetben viszont igyunk rátok!-emelte fel a poharát apu majd anyu mosolyogva. Mi Istvánnal összenéztünk és elkezdtünk vigyorogni. Az este további része csodásan telt. Sokat mevettünk és beszélgettünk. Olyan éjfél körűl indultunk el Istvánnal vissza az otthonába, ahol rögtön nyugovóra is tértünk.

Sziasztok Csincsillák!
Remélem tecszett és bocsánat, hogy ilyen sokáig nem írtam.
Cup cup!