Astrid

5.

Utnétól a kapitányságra vezetett az utam. Majdnem fél órába telt eljutnom odáig, mivel a Gustav Adolf térnél valami okból kifolyólag akkora torlódás alakult ki, hogy ha nem lettem volna kellően agresszív, bizonyosan ott élem le a fél életemet. Gazdagabb lettem néhány utalással az anyámat illetően, de ez a legkevésbé sem foglalkoztatott, csak rátapostam a gázra, és meg sem álltam a munkahelyemig.

Sikerült Björn mákszínű Fordja mellé parkolnom. Ellenálltam a késztetésnek, hogy a kulcsommal végigmetéljem az ajtaját, és besiettem a főajtón. A zsíros hajú, sárga fogú portás nem vett tudomást a létezésemről, ahogy én sem az övéről – kiegyensúlyozott volt a kapcsolatunk.

Beléptem a liftbe, és megnyomtam a harmadik emelet gombját. Annyira belemerültem a gondolataimba, hogy amikor Minka Asther bependerült a már félig becsukódott liftajtón, fel sem figyeltem az érkezésére.

− Szép napot! – üdvözölt mosolyogva. Lopva végigpillantottam rajta; mindenfajta túlzás vagy cinizmus nélkül kellett megállapítsam, hogy borzalmasan néz ki. A ruhái lógtak csontsovány testén, fénytelen haját összegumizta, ajka olyan vértelen volt, hogy rúzs nélkül alig lehetett elkülöníteni az arcától. Csak szánni tudtam szerencsétlen nőt. Sosem lettem volna képes elviselni ilyen fárasztó munkát, ami abból áll, hogy a legtöbb osztály minden, a takarítóknál egy cseppnyit is rangosabb dolgozója gátlástalanul ugráltat. − Hogy van? – tudakolta, miközben pironkodva megigazgatta durva anyagú, furcsa színvilágú blúzának félrecsúszott gallérját.

− Megvagyok. És maga?

− Hát... nincs kilométerhiányom. – Kis híján kiestek a kezéből az ott tornyosuló mappakötegek.

− Nem érzi túlterheltnek magát?

Minka felsóhajtott.

– Ha őszinte akarok lenni, olykor nagyon sok. De muszáj csinálnom. Másképpen sosem lesz elég pénzem ahhoz, hogy... – Hirtelen elcsendesült, és, hogy zavarát leplezze, állával a helyére tolt egy kikandikáló dossziét.

− Mihez, Minka? – kérdeztem tőlem szokatlanul barátságos hangnemben. A lift időközben halk nyekkenéssel megállt a harmadikon. A nő csillogó szemmel követett, amikor kiléptünk a ráérősen kitáruló ajtón, mintha az életét menteném meg azzal, hogy beszélgetek vele.

− Hát, tudja... – Feladván a küzdelmet lehajolt, és a földre tette terhét. – Egyedül élek. A férjem úgy döntött, más nővel kezdi újra, viszont van egy lányunk...

− Akit maga tart el.

− Igen, és nem is akarnám, hogy az apja elvigye tőlem! Csak egyelőre még nincs meg hozzá fedezetem. Mármint ahhoz, hogy méltó körülményeket teremthessek Carolának. Már tizennégy éves, nem járathatom kinyúlt nadrágokban és blúzokban iskolába! Mit szólnának a barátai... meg a fiúja...

– A férje nem fizet gyerektartást?

– Néha el-elmarad az összeg, tudja. De a bíróságra nem lenne érdemes elmennem. Az új felesége teli van pénzzel, és az ügyvéd, akit talált neki... élve felfal. Olyan vagyok, mint egy kisegér egy tejfölös bajszú, karmait villogtató kandúrral szemben.

− Elnézést, hogy ezt mondom, de az exférje egy igazi tetű.

– Ó, ugyan, ne kérjen elnézést! – legyintett. – Ez így igaz. Egy tetű. Mégis hogy mehettem hozzá?!

– Szerelmes volt. Az emberek meg változnak. Sosem lehet tudni, mi lesz az ember imádott szerelméből öt, vagy tíz év múlva.

Minka hálásan pislogott fel rám.