Astrid

7.

Lovisa Sjöland kihallgatása hétfőn, délelőtt tíz óra negyvenhárom perckor vette kezdetét. Frohlander, aki semmivel sem tűnt felcsigázottabbnak, mint bármikor máskor, fél kezét zsebre téve, ködös tekintettel szemlélte a belülről átlátszatlan üveg mögött ülő nőt. Lovisa a kezeit az asztalra téve, ajkait feszesen egymáshoz szorítva várt ránk, latyakszürke szemei fénytelenek voltak a szorongástól. Sötétzöld bársony blézert viselt ahhoz illő szoknyával, a nyakában hamis gyöngyszemekből készült gyöngysor függött. Kesebarna haját kerek kontyba kötötte. Úgy festett ott, a barátságtalan kihallgatóban, akár egy kalitkába zárt, viharvert madár, még ügyvédje jelenlétében is, aki Lovisával ellentétben olyan egyenes vállakkal ült, mintha egy vállfát csúsztattak volna hamuszürke zakója alá. Rámenősnek tűnő, zömök, öntudatos férfi volt, körülbelül a harmincas éveinek elején járhatott, homokszínű haja és pajesza volt, és vízszintes vonallá szűkült, barna szemei.

Frohlanderen kívül még ott volt Björn, illetve Noak és én. A megbeszéltek szerint nekem és Ohmannak kellett kihallgatnunk a nőt. Csak arra vártunk, hogy a felügyelő, aki már vagy öt perce bámulta Lovisa Sjölandot változatlan arckifejezéssel, mondjon valamit.

− Nem sok esély van arra, hogy ő volt – törte meg a csendet Noak. Nem nézett senkire, egy, a fehér falon végigfutó, picinyke pókot követett a pillantásával.

− Nincs alibije. A gyanú megalapozására ott van a tartozás és az örökség egybeesése. Illetve még egyéb más tényezők is. – Björn ellökte magát a faltól, amit eddig támasztott. – Nem zárhatunk ki semmilyen opciót.

− Semmilyet, ugye? – kérdeztem. Értette a célzást, de nem reagált rá. Kinyitotta a kihallgató ajtaját, és a látszat kedvéért előreengedett.

− Jó napot. – Az ügyvéd azonnal felállt, amint beléptünk, és kezet nyújtott. – Sven Dike vagyok, Lovisa Sjöland jogi képviselője. – Vontatott hangja tökéletesen illett a kisugárzásához.

− Björn Ohman. – Björn nem kis erővel megszorította a férfi kezét, ábrázata még a szokottnál is kétszer mogorvább volt.

− Kerstin Solberg – mutatkoztam be én is. Ugyanezt a folyamatot lejátszottuk Lovisával is, aki úgy ereszkedett vissza a székére, mintha egy guillotine alá kellene bemásznia.

Miután letudtuk a formaságokat, munkatársam azonnal belevágott az érzéketlen kérdések feltevésébe.

– Mi a foglalkozása, Sjöland kisasszony?

– Ügyintéző vagyok egy zálogházban.

– Családi állapota?

– Egyedülálló.

− Hol volt január tizenkilencedikén, este öt és hét óra között?

− Otthon, a lakásomban, a Smedsbacksgatan tizennyolc szám alatt – érkezett az elhaló felelet.

− Tudja ezt valaki tanúsítani?

Lovisa eleve is leszegett feje még lejjebb bukott. Björn kemény, vádló hangja úgy nehezedett rá, akár egy mázsás súly.

− Nem. Egyedül voltam.

− Értem. És az igaz, hogy a mai nap folyamán az ön számlájára megközelítőleg százötvenezer korona értékű örökség kerül átutalásra?

− Az ügyfelem nem köteles válaszolni a feltett kérdésre – szólt közbe Dike. Lovisa úgy nézett rám, mintha azt várta volna, hogy megszöktessem onnan. – És, csak hogy tisztán lássak: Sjöland kisasszonyt nem gyanúsítottként hallgatják ki. Vagy tévedek?

− Nem téved.

− Rendben. – Dike a mellényzsebéből egy olvasószemüveget húzott elő, és az orrára illesztette. – Ahhoz, ha jól tudom, nincs elég bizonyítékuk.

Pár másodperces csönd telepedett ránk, ami alatt Björn megkísérelte a tekintetével összeroppantani az ügyvédet.

− Óhajt válaszolni az előbb feltett kérdésre? – tudakoltam Lovisa szemébe nézve.

− Nem – felelte, Dike legnagyobb megelégedésére.

Björn kattintott egyet a tollával.

− Igaz az, hogy az ön lakását nagy összegű hitel terheli?

− Én...

− ... Melynek visszafizetése nem a tervek szerint alakult.

− Nem kell válaszolnia.

Lovisa egyre feszültebbnek tűnt, sápadt orcáján verejtékcseppek csillantak. Valószínűleg nem merte azt a játékot játszani, hogy egy kérdésre sem felel – a kihallgatottak nagy része nem meri, mert úgy érzik, ezzel csak még inkább gyanússá teszik saját magukat.

− Igen, igaz.

Björn lecsapott a válaszra, akár egy éhes ölyv a gyanútlan rágcsálóra.

− Amit az örökségből könnyűszerrel vissza lehet fizetni.

− Az ügyfelem nem támasztotta alá az örökséggel kapcsolatos állítását! – csattant fel Dike.

– Dike úr, felhívnám a...

− Milyen kapcsolatban állt az apjával? – kérdeztem, ezzel félbeszakítva Ohmant.

Lovisa önuralma kezdett a végéhez közelíteni.

− Önök valóban azzal gyanúsítanak, hogy végeztem az apámmal, vagy... – Nagy levegőt vett, mint azok az emberek, akik egy pánikroham közelében állnak. – ... Vagy azt, hogy megölettem valakivel?! Az Isten szerelmére, apám magától is adott volna pénzt, ha elfogadtam volna tőle!

− A kérdésre válaszoljon, kérem.

− Nem, nekem nem volt az apámmal semmi... komoly problémám.

− Semmi komoly? – visszhangozta Björn egy újabbat kattintva a tollával.

Lovisa megrázta a fejét.

− Semmi.

A férfi erre kinyitotta az asztalon pihenő mappát, és előhúzott belőle egy papírt, amin egy telefon képernyőjének fekete-fehér fotója állt, rajta egy SMS üzenettel.



Gusztustalan, amit művelsz!!! Nem akarlak látni, amíg ezt csinálod!! Ne is nevezz a lányodnak!




Lovisa szemei tágra nyíltak a rémülettől.

− Ezt az SMS üzenetet Verner Sjöland mobiljának naplójában találtuk – közölte Ohman. – Az ön telefonszáma állt mellette. Tagadja, hogy ezt ön írta?

− Nem tagadom, de...

− Szóval mégis rossz volt a viszonya az apjával?

− Ezek csak feltételezések, Ohman nyomozó! A stílusa felháborító! – fortyogott Dike. – Az ügyfelem egyelőre még nem gyanúsított, viselkedjen ehhez mérten!

− Hölgyem – szólítottam meg ismét a nőt –, miért írta ezt az üzenetet az apjának?

− Mint tudja, nem kötelező választ adnia – érintette meg Lovisa csapott vállát Dike már-már eltúlzott együttérzéssel.

Lovisa hosszú másodpercekig csak a hideg asztallapot tanulmányozta, és a gyöngysorát morzsolgatta. A nyakán a bőr olyan vékony és fehér volt, hogy átlátszottak az erei.

− Apám... nőzött.

− Nőzött?

− Mindenféle prostituáltak... szolgáltatásait vette igénybe – nyögte ki paprikaszínűre vörösödve, csaknem elsüllyedt szégyenében. Megrökönyödve néztem rá, míg Björn az ujjait egymásnak támasztva hallgatta. − És én ezt nem helyeseltem. Csak ennyi.

Nem csodáltam, hogy ezt eddig nem akaródzott elmondania: nem akarhatta beszennyezni Sjöland emlékét, márpedig ezzel sikerült egy ocsmány foltot ejtenie az emlékeimben élő képen. Kissé illúzióromboló volt belegondolnom, hogy az oly tiszteletreméltó, nagy tudású tanár úr ilyen élvezeteknek hódolt.

− Alá tudja ezt támasztani valamivel? – kérdeztem összekapva magamat. – Ennek kell, hogy valamilyen nyoma legyen.

− Volt egy... notesze, amibe a stricik telefonszámait és neveit jegyezte fel. Otthon van, nálam.

Most már Dike sem szólt közbe, kíváncsian hegyezte a fülét, közben a nyakát vakargatta, körmei vöröslő csíkokat szántottak a bőrébe.

− Hogy került magához?

Lovisa tekintete elhomályosodott.

− Amikor megtaláltam édesapámat úgy... vérbe... vérbe fagyva – szipogott –, nem akartam, hogy... hogy egy vén kéjencnek titulálják, ugye érti? Elvettem a noteszt, és hazavittem, hogy ne...

– Hölgyem! – Dike szörnyülködve kapott a fejéhez. Lovisa épp most ismerte be, hogy visszatartott egy bizonyítékot, és ezzel akadályozta a nyomozást. – Mégis minek vagyok én itt?!

– Uram, kérem, szíveskedjen lehűteni magát – szóltam rá. Dike rám meresztette a szemét. – Erről majd később essék szó.

Lovisa arcán egy könnycsepp siklott végig. Nem láttam rajta mást, csak fájdalmat, gyászt és félelmet. Találkoztam már ezzel a hármassal más arcokon is, ahogy ebben a szakmában gyakorlatilag mindenki, s bár nem gyakran mutattuk ki, valamennyiünket mélyen érintett ez a látvány. Az, hogy ki hogyan vezette le a feszültséget, vagy emelkedett felül ezeken a terheken (már ha egyáltalán sikerült neki, gondolok itt Frohlander felügyelőre), eltérő volt. Björnnek sikerült tökéletesen elkülöníteni a munkát a magánélettől, kiegyensúlyozott családi háttere segítette ebben. Noak szintén a családjától kapott szeretet segítségével tudta megőrizni pozitivitását, Ellinor még kezdő volt, Olle azonban néha-néha nem átallt a pohár fenekére nézni, noha ennek volt némi köze a fiához is. Az én módszerem leginkább Björnére hajazott: a halott az halott, nekem pedig meg kell találnom a gyilkosát. Ez a munkám, ezért fizetnek.

− Ellenőriztük az apja híváslistáját, de nem találtunk benne kétes elemeket – mondta kollégám nem sokkal később.

− Másik telefont használt, olyat, amit nem lehet lenyomozni.

– Eldobhatót?

– Igen, szerintem azt. Nagyon kellett vigyáznia... azt mondta, nagyon diszkréten kell kezelnie a dolgot, már csak azért is, mert mindig házhoz hozták neki a lányokat.

– És milyen gyakran? – kérdezte Ohman.

– Nem tudom pontosan. Talán három-négyhavonta, de lehet, hogy ritkábban. De nem előre megbeszélt időpontok szerint. Amikor kedve támadt hozzá, és volt elég pénze, felhívta a megfelelő embert. A noteszében minden név benne van.

Lovisa a továbbiakban minden kérdésünkre készségesen válaszolt. Rettenetesen szégyellte magát, a kikérdezés alatt egész végig bíborszínben égtek az orcái, de nem tartott vissza egyetlen választ sem. Eleve is bizonytalan lábakon álló kitartása darabokra esett, és onnantól kezdve Dike mondhatott bármit, Lovisa semmit sem hallgatott el. Valóban és kétségbevonhatatlanul azt akarta, hogy kiderítsük, ki áll az édesapja meggyilkolásának hátterében. Elmondta, hogy Sjöland a válása óta fogadott a lakásán prostituáltakat, akiket a noteszében felírt személyeken keresztül választott ki, és azoknak is fizette meg az árat. A telefonos kérdéssel kapcsolatban egyelőre még homályos volt a kép, feltételeztük, hogy a gyilkos magával vihette a készüléket, vagy Sjöland semmisítette meg azt, tartva valakitől, vagy valakiktől.

A kihallgatás lezárta után felvilágosítottuk Lovisa Sjölandot arról, hogy tettének következménye súlyos pénzbírság lesz, és hogy a noteszt haladéktalanul be kell szolgáltatnia a rendőrségnek. Bűnösségének eshetőségét azonban egyhangúlag elvetettük. Ellinor csalódottságát nehéz lett volna szavakba önteni, én viszont nem is lehettem volna elégedettebb, hisz ezáltal sziklaszilárd alapra tettem szert a feltevésemmel kapcsolatban, miszerint Sjöland halálának köze volt Astridhoz. Az állításaim visszaigazolást nyertek, két forrásból is, s ennek hatására a tekintélyem nem kis mértékben megnőtt, még ha kimondatlanul is. Björntől persze sosem vártam volna el, hogy elismerje, hogy igazam lehet, nem is tett így, Frohlander azonban intézett felém egy elismerő biccentést, biztatva, hogy folytassam, amit csinálok.

Pontosabban szólva, folytassuk. Noak hozzám tartozott, ebben a kérdésben legalábbis mindenestül. Az egész nyomozócsoport külön egységként kezelt minket, mintha mi ketten teljesen elszeparálódtunk volna, hogy a magunk útját járjuk, és ebben volt is valami. A különbség csak annyi volt, hogy ezt a külön utat Noak önként választotta. Nekem kötelességem volt végigmenni rajta.

Két dologra építettem az érvelésemet a Sjöland-Astrid ügyek összefüggését illetően, amit fel is vázoltam a kihallgatás után lebonyolított villámértekezleten. Egyrészt: Astrid nem egy prostituálttal ápolt jó viszonyt. Nem volt egy angyal, ez tény, aktív résztvevője volt az éjszakai életnek, és nem vetette meg az effajta társaságot. Másrészt: Hjulström.

− Nem tudták rábizonyítani a kerítést – ismételte el Noak ugyanazt, amit már nemrégiben is megállapított.

− Nem hát, de attól még, hogy valamit nem lehet bizonyítani, még lehet igaz – feleltem, fel sem nézve az előttem felhalmozott papírokból. − Ez a rendőrség, Noak, itt semminek nem adnak hitelt addig, amíg borzasztó evidens nem lesz. Én nem így gondolkodom, legalábbis most nem.

− De ha valóban futtató volt... ha tényleg üzletelt örömlányokkal... akkor sem ölhette meg Astridot, Sjölandot pedig még inkább nem.

− Igaz, de én egy percig sem állítottam, hogy személyesen ő csinálta volna. Egyszerűen csak ő a kapocs. – Eltoltam magamtól a papírokat, és a kezeimet a tarkómra téve megropogtattam a nyakamat. – Furcsán sok pénzt keresett ahhoz képest, hogy egy gyári munkás volt, éjjelente szinte mindig távol volt, és nem egy kétes alakkal láttam őt. Sőt, néha fel is hozta őket hozzánk. Zoja Kominsky pedig – utaltam arra a halálra rémült cseh lányra, aki annak idején feljelentette Hjulströmöt –, nem hinném, hogy csak hallucinált.

Noak töprengve simogatta az állát, jobb kezében egy összegyűrt papírgombócot dobálgatva. Néha olyan szórakoztatóan nézett ki, amikor elgondolkozott, mint egy kisiskolás egy különösen bonyolult matekpélda előtt.

– Eszembe jutott valami.

− Ne tartsd magadban.

− Ulrika Hedner. – A papírgombócát a kukámba hajította, de a galacsin lepattant a szeméthalom tetejéről. – Arra gondoltam, meglátogathatnánk. Hátha neked többet mond a sztorija, mint az akkori nyomozóknak.

− Jó ötlet – bólogattam helyeslőn. – De a te kocsiddal megyünk.

− Természetesen. Úgyis ma viszem a mosóba.

− Fantasztikus. – A saját kocsim sorsa kicsit aggasztott. Ráfagyott a dér, rám pedig fél óra élményteljes kapirgálás várt, tekintve, hogy haza szerettem volna jutni. – Előkotrom a régi vallomása másolatát, meg a nő címét.

− Érted megyek holnap – ajánlotta fel előzékenyen. – Olyan nyolc körül.

− Ellinor ki fog borulni. – A szemem sarkából sikerült elkapnom a nekünk háttal álló nő alakját, aki az utóbbi időben valószínűleg kissé elhanyagolva érezte magát. Noak az ebédszünetekben leginkább nálam időzött, ahogy a többi szabad pillanatában is. A munkáról beszéltünk ilyenkor, és a gondolatainkat vitattuk meg, de Ellinor, természetéhez illő módon rögtön kombinálni kezdett. Nem értettem őt – Noak eddig olyan sokat csüngött rajta, hogy a helyében már lábrángást kaptam volna, de hát mindnyájan különbözőek vagyunk, Istennek hála.

− A taxipénz általában az én fizetésemből megy – világosított fel társam.

− Ha így folytatod, ágrólszakadt leszel.

− Majd te kisegítesz. Vagy az a nagy plusz, amit a két ügy felgöngyölítéséért kapunk.

Optimizmusa jó érzéssel töltött el, és az, hogy ezt komolyan is gondolta, még komolyabb elszántságot generált bennem. Mindemellett megfogalmazódott bennem a gondolat, hogy Ulrika Hedner mellett nem ártana vizitet tenni az én szeretnivaló nevelőapámnál is, ha már ilyen sokat emlegettük.