Astrid

13/2.

Megállás nélkül hajtottunk Härnösandig, ami kétórányira feküdt Östersundtól. Nem sokat beszélgettünk: én a telefonomat nyomkodtam, Noak csendben vezetett. Végighallgattuk a híreket, lement valamilyen beszélgetős műsor is, amire egyikünk sem figyelt, aztán már csak a GPS csipogott.

– Remélem, hazajutunk még ma – törte meg a csendet társam. Gyors pillantást vetett a GPS-re, ami Gronhag kiskereskedése felé kalauzolt minket. – Ellinornak azt mondtam, hogy csak egy nap, és ha Thorsten még tovább maradna rá...

– Thorsten tulajdonképpen micsoda?

– Egy fenevad. – Hosszasan rádudált egy biciklisre, aki a szabályokra fittyet hányva begurult elénk. – Házőrző.

– Az jó. – Nem firtattam tovább a Thorsten-témát. – A terv szerint hazamegyünk. Kikérdezzük Gronhagot, utána irány Stockholm.

– És ha ez a Gronhag valami olyasmit mond, ami ennél is tovább vezet? A nyakunkba vesszük az országot?

– Az esetben felhívod Ellinort, és közlöd vele, hogy Thorsten, vagy ki, kicsivel tovább mulattatja. Ennyit biztos kibír.

– Igenis – kuncogott a tisztelgés jelét mutatva, mire rácsaptam a combjára.

Bő húsz perc múlva ráakadtunk Gronhag növénykereskedésére. A bolt kissé régimódi épülete egy rövid, magánházak által szegélyezett utca végén állt, a mellette elterülő kertet egy deszkákból összeszegelt, magas kerítés vette körül. Maga a bolt csupán fél órája volt nyitva; fehér fény világolt a szurtos ablakok mögött.

Én mentem előre. Habozás nélkül nyomtam le a hideg kilincset, balomban már előkészített jelvényemet szorongatva. Ahogy vártuk, senki sem tartózkodott odabent a boltoson kívül, aki egy nyurga, ösztövér férfi volt, ránézésre nem több negyvenöt évnél. Sötétvörös, már-már feketébe hajló, göndör haját rövidre vágatta, komor, sovány arcát nyírásra szoruló körszakáll tette még barátságtalanabbá.

Sötét tekintete azonnal ránk villant, amint beléptünk a helyiségbe. A pult szélére dobta a könyvet, amit érkezésünkig olvasott, és felemelkedett támlátlan székéről. Körös-körül magas polcok álltak, rajtuk vetőmagos tasakokkal, növényvédő szerek flakonjaival és virágföldes zsákokkal, a mennyezetről műanyag cserepek lógtak alá, bennük vérszín szirmú, fanyar illatú muskátlikkal és távolról kövér, vörös kukacoknak tűnő szépcsalánnal.

Lehajoltam, hogy kikerüljek egy alacsonyan himbálódzó virágcserepet, és megközelítettem a pultot.

– Jó napot – köszönt a férfi mormogó, gyanakvó hangon. Bizonyára sejtette, hogy nem vevőkkel van dolga.

– Üdvözlöm. Sebastian Gronhagot keressük.

– Ha megmondják, miért, megmondom, hol van.

– Lindholm és Solberg nyomozók vagyunk a stockholmi főkapitányságról – kapcsolódott be a beszélgetésbe társam is. – Szeretnénk feltenni neki néhány kérdést egy 1997-es eltűnési ügy kapcsán.

– Ha olyan régi, miért vannak itt? Pláne Stockholmból? Az kicsit messze van ahhoz, hogy unalmukban körbeszaglásszanak – válaszolta a férfi gorombán, miközben visszaereszkedett a székére, és maga elé húzta a könyvét, egy Läckberg kötetet. Nem kerülte el a figyelmemet a fehérre fakult forradás, mely a homlokától a bal füléig húzódott, árulkodó nyomként.

– Nem unalmunkban tesszük. – Ugyanolyan lekezelő modorban szóltam hozzá, mint ahogy ő hozzánk. – Ez a munkánk, Gronhag úr.

– Nem mondtam, hogy az vagyok.