𝙻𝚘𝚗𝚎𝚕𝚒𝚗𝚎𝚜𝚜 ||𝙲𝚑𝚊𝚛𝚕𝚎𝚜 𝙻𝚎𝚌𝚕𝚎𝚛𝚌|| 𝚋𝚎𝚏𝚎𝚓𝚎𝚣𝚎𝚝𝚝✓

|🅽🅸🅽🅴|

A híd

Manon volt olyan kedves, hogy pár éjszakára befogadott magához, annak ellenére, hogy kis lakásban él. Először nem akartam elfogadni, de a végére az lett, hogy magával ráncigált a házához, majd rám parancsolt, hogy itt fogok aludni, mert a szüleim házához bizony nem enged, hisz nincsenek otthon az utcán pedig nem aludhatok. Most este van, ő pedig a konyhában lármázik, mert valami vacsorát próbál készíteni, de nem ért a főzéshez. Imád enni, de főzni, sütni pedig nem tud. Olyan tipikus.

Manon háza otthonos volt, volt egy konyha, egy nappali, 2 fürdőszoba, és 2 hálószoba. Manon csak az egyik szobát használja, ezért én most abban vagyok. A fal világos rózsaszínes, a szőnyeg pedig fehér. Az ággyal szemben vagy egy ruhásszekrény, az mellett pedig egy alakos tükör. Az ágy mellett van egy kis éjjeliszekrény, azon pedig egy kis asztali lámpa.

Kipakolni nem szerettem volna, hisz csak pár éjszakára maradok, ezért a táskát, és a bőröndöket csak a szoba sarkába raktam, hogy ne legyenek útban. Viszont, akármennyire is boldognak kéne lennem, hogy megszabadultam Matheotól, nem vagyok az.. Valamiért, üresnek érzem a lelkem, amit egyáltalán nem értek. Bulit kéne csapnom, hogy megszabadultam tőle, akárcsak úgy, mint a szüleimtől, akik hetekig nem lesznek itt, és épp nélkülem nyaralnak. A szüleim, akik észre sem veszik, hogy semmi sincs rendben velem. Mert mi tökéletes család vagyunk.

Hirtelen felpattantam az ágyról, majd a konyha felé mentem. Manon épp egy kanalat ejtett a földre, így nem hallotta, hogy odamentem

-És még ez is leesik, menjen már el a... - dobta el az asztal másik oldalára a kanalat

-Manon - szólítottam meg. Érdeklődve kapta felém fejét, szemöldökét felhúzta

-Mi az? - ült le a székre, tenyerével megtámasztotta fejét

-Ki akarok menni levegőzni kicsit - kulcsoltam össze hátul kezeimet

-Felőlem, csak vegyél fel kabátot, és siess majd vissza - fogta fejét. Magamban hálát adtam, hogy Manon könnyen beleegyezik ilyesmikbe, majd gyorsan magamra kaptam egy kabátot, és kiléptem a bejárati ajtón.

Kint már minden sötét volt, egy egy tücsök ciripelése hallatszódott csupán. Ahogy lélegeztem, pára keletkezett a szám előtt. Kevés autós volt már az utcán, ezért nyugodtan sétáltam az uticélom felé. Hamar odaértem, szerencsére közel volt Manonhoz. A híd, ami egy kis folyó felett megy át.

Néha néha Manonnal kijártunk ide beszélgetni, kiönteni egymásnak a lelkünket. Nagy nehezen felálltam a híd falára (szerk.megj. tudjátok, az a korlát feleség, ami ilyen hidaknál szokott lenni, betonból vagy miből), majd leültem oda, lábam lóbálni kezdtem a hídon.

Tudom, hülyeség, amit tervezek, de.. sokszor elgondolkoztam azon, érdemes e élnem. A válasz igen, és a talán volt. Mindig gyáva voltam. Nem mertem szembenézni a halállal, pedig ahogy mondják, meghalni könnyű. Feladod azt, amit az élet kitűzött neked. Sosem tudhatod, lehet épp a halálod után történt volna az, amire régóta vártál. Élni nehéz. Teljesíteni mindent, amit elvárnak tőled. Megfelelni mindenkinek, és tűrni az évek sérelmeit. Sokszor hallottam, ahogy azt mondják "Soha ne mutasd ki a világ felé, hogy gyenge vagy". Én is azt tettem tehát. Nem mutattam ki, hogy gyenge vagyok, segítségre szorulok. Amikor először találkoztam Matheoval, azt hittem, kiutat találok a saját rémálmomból, de helyette egy sokkal rosszabb következett.

Minek éljek, ha számomra úgyis csak fájdalom van? Egész életemben kísérteni fog a múlt, amit nehezen tudnék elfogadni. "Nem leszel jó testvér?" Anya sokszor ezt mondta nekem. Sosem értettem miért, hisz nem én voltam az, aki fájdalmat okozott a másiknak. Julie számomra nem volt testvér. Csak egy személy, aki utál engem, és keresztbe akar tenni, már azóta, mióta megszületett. Akárhányszor boldognak éreztem magam, nem tartott tovább egy pillanatnál.

Egyre hidegebb volt, ezért összébb húztam magamon a kabátot, majd lepillantottam a kis folyóra, ami mintha hívogatóan mosolyogna rám. Nagy levegőt vettem, becsuktam szemem, éreztem, ahogy egy könnycsepp hullik le arcomon, de nem töröltem le.

Éreztem, ahogy csúszok le, majd az egész életem lejátszódik előttem. A gyerekkorom, a kiskutyám, akit elvesztettem, az ovis barátaim, ahogy elsőbe megyek. A kamu barátok, akik csak a szüleim pénze miatt lógtak velem, a ballagás általánosból. Az első csókom, amit a suli foci csapatkapitányától kaptam, és a Manonnal közös pillanataink. És az első találkozásom azzal a bizonyos Charlessal.

Egy csukló fonta körbe kezeimet, majd rántott vissza pont azelőtt, hogy leestem volna. Magához szorított, leheletét éreztem nyakamon. Szívem a torkomban dobogott, könnyeim felszántották arcomat, és villámcsapásként jutott el a tudat az agyamig, hogy megakartam halni. Erősebben bújtam megmentőmhöz, aki szintúgy meglehetett lepődve, mint én.

-Köszönöm - hangom nem megszokottan vékony volt

-Ne köszönd - a fiú hangja ismerős volt, ezért hátrébb léptem, hogy tudjam, ki mentett meg. Amint észrevehető volt, hátrahőköltem meglepődöttségemben.

-Charles?

2019, augusztus 19

Lö a telefon visszavette a részt, úgyhogy hello darkness my old friends :'D
Amúgy, hogy tetszett az új rész nektek? :D