𝙻𝚘𝚗𝚎𝚕𝚒𝚗𝚎𝚜𝚜 ||𝙲𝚑𝚊𝚛𝚕𝚎𝚜 𝙻𝚎𝚌𝚕𝚎𝚛𝚌|| 𝚋𝚎𝚏𝚎𝚓𝚎𝚣𝚎𝚝𝚝✓

|🆃🅷🅸🆁🆃🆈-🅴🅸🅶🅷🆃|

×Hetekkel később×

Ujjaim erősen szorították a mellettem álló férfi kezét, miközben próbáltam nem belenézni kamerák százaiba. Charles mosolyogva nézett le rám, így én is kiszorítottam magamból egy halvány vigyort, miközben minden lépésemnél elmondtam egy imát, miszerint érjünk minél hamarabb a boxba, ugyanis ott a fotósok már csak külső szemszögből figyelhetnek minket. Gyávaság, de mégis félek, hiszen ez az első nagydíjam, amit élőben fogok nézni, és a mellkasom percről-percre egyre jobban összeszorult. Vasárnap van, az időmérő már véget ért, és nincs sok hátra a futam kezdetéig, és látom Charleson, hogy ideges. Bár nekem szemet ütött néha megremegő keze, lehet neki nem, és ez jó, ha így is marad.

1 hete kiengedtek a kórházból, így újult erővel vághattam neki az életemnek. 3 év eltelt a baleset óta, és bár először nem gondolná az ember, elég sok minden megváltozott. Charles elmondása szerint az emberiség nagyon közel állt a 3.világháborúhoz, emellett pedig a NASA egyre közelebb ahhoz, hogy pár embert a Marsra küldjenek. Azóta is nehezen tudom felfogni ezeket a tényeket, pedig még nem is beszéltem az egyre csak javuló technológiáról. Apa és a húgom meglátogattak párszor, viszont nagyon meglepődtem, amikor anya nem volt köztük, és ezt a második találkozónál már meg is említettem, viszont amikor Julie elsírta magát, már tudtam hogy baj van. Viszont amikor apa elmagyarázta mi történt, egy pillanatra megállt előttem minden, lassított felvételként megjelent előttem, ahogy magára hagyom anyukámat, hiszen hatalmas sokként ért mondandója. Mégis, akármennyire volt rossz édesanya az én szememben, és tökéletes Julie szemében, nem tudtam neki megbocsátani azt, amit velem tett egész végig, hiszen miről tehettem én? Úgy telt el a gyerekkorom, hogy azt hittem az én hibám miatt gyűlöl anyukám, erre hirtelen kiderül hogy semmi közöm sincs hozzá. Igaz, nem bocsátottam meg neki, de mégis fájt a halála. Sosem fog tudni találkozni leendő unokáival, nem fogja tudni végignézni lányai esküvőit - már ha lesz - és egy anya életében ezek a legfontosabb dolgok.

Nicola 5 nappal érkezte után hazautazott, ám megígértette velem, hogy gyakran fogunk beszélgetni, hiszen elég közel kerültünk egymáshoz az együtt töltött idők alatt, és szerencsére azóta is tartjuk a kapcsolatot. Mona viszont kissé távolságtartó velem, és nem tudom mi az oka ennek. Bár néha beszélgetünk, mégis azokon az alkalmakkor nagyon bőbeszédű. Láttam az ujján egy házassági gyűrűt, és ez arra enged következtetni, hogy megkérték a kezét, vagy jobb esetben már házas, bár meglepő módon egyetlen szóval sem említette, hogy lenne valakije.

Charles hirtelen magával szemben fordított mikor már a boxon belül voltunk, majd lassan közelebb hajolt arcomhoz - Annyira boldog vagyok, hogy végre te is itt vagy velem - suttogta ajkainkra, amiket csupán egy centi választott el.

-Na még én mennyire boldog vagyok - fordítottam el kicsit a fejem oldalra, majd egy pillanat alatt ajkaink egy csókban forrtak össze. Éreztem, ahogy a pillangók röpködni kezdenek gyomromban, hiába ez a sokadik alkalom, hogy ajkát ajkamon érzem, mindet úgy élem át, mintha az első csókunk lenne.

-Charles, nemsokára idő van! - kiabált nekünk valaki, ám nem tudtam, kicsoda, bár hangja elég ismerős volt.

-Menned kéne - váltam el tőle, majd tekintetem szemébe vezettem - Tudod, hogy a futam nem vár meg - mosolyogtam fel rá.

-Igen, mennem kéne - hajalt el tőlem, majd felhúzta tűzálló overáljának cipzárját.

-De előtte - ragadtam meg a ruhaanyag nyakát - Még kérek egy csókot - tapadtam szájára, s bár meglepődött, azonnal visszacsókolt. Gyorsan elengedtem, majd mellkasánál fogva enyhén ellöktem magamtól -Na menj, és aztán épségben gyere vissza - mosolyogtam rá - És te is Lando! - kiabáltam ki barátomnak, aki épp Charles boxa előtt sétált el. Hirtelen megállt, majd kérdőn felénk pillantott.