A lelkem megtalálja a tiédet

Első fejezet - Emma

- Kész vagy, kicsim? – hallottam meg a kiabálást a szobám elől.
- Egy pillanat, anya.
Már teljesen kész voltam. Mindent bepakoltam a bőröndömbe, lezuhanyoztam, fogat mostam és készen álltam az indulásra. Mindezt azért érkeztem, mert hajnali háromkor egy álom ébresztett. Már nem is emlékszem, miről szólt, de ha egyszer felkeltem, képtelen voltam újra elaludni.
De még valamit meg kellett várnom. Az ablakom elé apa csinált egy kis helyet, ahol kényelmesen ülhettem és nézhettem a napfelkeltét. Aznap reggel is ott ültem. Néztem, ahogy a sötétkék égbolt világosba borul. Ahogy a vöröses felhők után tiszta lesz, gyönyörű kék. Szerettem nézni a napfelkeltét. Minden egyes alkalommal azt mondtam magamnak, hogy ez egy új nap, egy újabb esély. Esély arra, hogy kevésbé fájjon. Ez persze semmit sem segített. Akárhányszor megnéztem, a fájdalom nem enyhült. Mégis reménykedtem, hogy egy nap minden rendben lesz. Hogy eltompul a fájdalom, akkor is, ha tudtam, teljesen sosem múlik el. Amikor a Nap már teljes egészében látszott az égbolton, lemásztam a kis helyemről, felkaptam a bőröndömet és lementem a nappaliba. Anya és apa csomagjai már ott voltak egy kedves meglepetéssel. A barátom, Theo várt ott széles mosollyal az arcán. Boldogság ült ki az arcomra, ahogy letettem a bőröndömet és a nyakába ugrottam. Szorosan magához ölelt.
Theo – val a középiskola utolsó évének elején jöttünk össze még New Yorkban. Vagyis tíz hónapja. Anyáékkal két éve költöztünk oda, mert változás kellett. Persze a saját házunkat nem adtuk el, mert arra képtelenek lettünk volna. Miattam költöztünk el, egyszerűen képtelen voltam a szülővárosunkban maradni azok után, ami történt. Az érettségi után visszajöttünk, hogy mégis eladjuk a házat. Majd megszakadt a szívem. A szüleim jobb munkát szereztek New Yorkban, én pedig nem voltam kész elválni tőlük. Ők voltak az egyetlenek, akik tartották bennem a lelket. Így hát a fősulis tervek mentek a kukába és beiratkoztam a New York – i egyetemre. Az a nap volt az utolsó a házunkban. Az, amikor nyaralni indultunk és még nem tudtam, mi vár rám. A ház már üres volt, mindenünk New Yorkban volt már. Mindenki csak egy csomagot hagyott magánál, amivel a nyaralásra mentünk.
Visszatérve Theo – ra. Remek srác volt, kedves, jó fej és én nagyon kedveltem őt. Mindig meg tudott nevettetni és mindig ott volt velem a rosszabb napjaimon is. Az ember azt hinné, beleszeretni egy másik emberbe könnyű. Egy olyanba, aki mindig melletted van és elfelejteni azt, akit két éve nem láttál. De én nem tudtam őt elfelejteni. És ezt Theo tudta. Tudott mindenről, ami két éve történt és arról is, ami azelőtt. Tudta, hogy soha nem fogom tudni úgy igazán, teljes szívemből szeretni. Ő mégis mellettem maradt, nem értem, miért. De nem akartam őt is elveszíteni, mert boldog voltam mellette. Ha nem is teljesen.
- Mit keresel itt? – kérdeztem örvendezve, majd elengedtem és felnéztem szép, csillogó kék szemeibe.
- Éppen erre jártam és gondoltam, beugrok – vigyorgott.
- Most komolyan, Theo. New York majdnem három órányira van innen.
- Nekem pedig szabad az egész napom. Éjjel felkeltem és már nem tudtam visszaaludni. Gondoltam eljövök és adok egy csókot, mielőtt elmész.
- Csak egy hét az egész. De nem is tudod, mennyire örülök, hogy itt vagy.
Halvány mosoly jelent meg az arcán, aztán lehajolt hozzám és lágyan megcsókolt.
- Ígérd meg, hogy felhívsz, ha odaértetek. Nem hiszem, hogy addig nyugtom lesz.
- Minden rendben lesz. Apa a világot is képes lenne körbevezetni.
- Mi van velem? – hallottam meg apa jókedvű hangját, aki anyával együtt lassan felénk tartott az emeleti szobájukból.
Apa és Theo kezet fogtak, a fiú aztán megfogta anya kezét és lágyan megcsókolta. Ja, igen. Elfelejtettem mondani, hogy Theo olyan udvarias volt és sármos, hogy bármely nő szívét képes volt megdobogtatni. Az enyémet valamiért mégsem tudta. És ezért dühös voltam magamra.
- Csak azt mondtam, hogy ha te vezetsz, semmi bajunk nem lehet.
- Vigyázok rájuk, mint a szemem fényére – mosolygott apa és tudtam, hogy igaza van, szemei felcsillantak mindig, amikor ránk nézett.
Apának szürkés szemei voltak, pont olyanok, mint nekem. Egyedül a szemeit örököltem tőle, anyától pedig a hosszú barna hajamat és az arcvonásaimat.
- Akkor indulhatunk? Estére szeretnék odaérni.
- Persze.
Apa felkapta a saját csomagjaikat és kiindult a házból anyával a nyomában. Én is fel akartam venni a saját bőröndömet, de Theo gyorsabb volt.
- Majd én viszem neked.
Rá mosolyogtam, ő kivitte az autóhoz a csomagomat, én pedig követtem. Bepakoltak a csomagtartóba, majd Theo szorosan magához ölelt és nyomott egy csókot a homlokomra.
- Két hét múlva találkozunk. Szeretlek – suttogta.
Megszorítottam a pólóját és a nyomasztó érzés a mellkasomra telepedett. Mindig ezt éreztem, amikor Theo kimondta azt a szót, mert én nem tudtam viszonozni. És ebbe mindig egy kicsit beleszakadt a szívem. Mindig reménykedtem, hogy egyszer ki fogom tudni mondani neki, hogy szeretem. Reméltem, hogy egyszer igazán szeretni fogom. A francba az érzésekkel és azzal, hogy nem lehet nekik parancsolni.
- Theo – motyogtam a mellkasába, mire csak még jobban megszorított.
- Semmi baj, Em. Tudom, hogy kedvelsz, és hogy az érzéseknek nem lehet parancsolni. Valójában örülök is, hogy nem mondod ki, amíg nem érzed úgy. Pont ezt szeretem benned a legjobban. Képtelen vagy hazudni és fájdalmat okozni másoknak.
- Én azt szeretem benned, hogy ilyen megértő vagy – néztem fel rá.
- Haladunk – vigyorgott, mire felnevettem, aztán újra megcsókolt – Vigyázz magadra.
- Te is nagyon vigyázz magadra. Felhívsz, ha visszaértél New Yorkba?
- Persze, kicsim.
- Szia, Theo.
- Szia, Em.
Theo még akkor is rám mosolygott, amikor beszállt a kocsijába és dudált, mikor elhajtott. Én is beszálltam a sajátunkba és elindultunk a hosszú útra, ami Miami – val ér majd véget. Volt ott egy nyaralója a két családnak. Nekünk és Reynoldséknak. Anyáék és ők már barátok voltak a középiskola óta. Ugyanolyan elválaszthatatlanok voltak, mint én és az ikrek. Vagyis... Két évvel ezelőttig azt hittem, hogy elválaszthatatlanok vagyunk. Egészen kicsi korom óta minden nyáron oda mentünk nyaralni. Máskor ott töltöttük mind a két hónapot, de mivel éppen főiskolára készültem és költöztünk, az éven csak egy hétre mentünk. Nem tudtam, hogyan fogom bírni. Két éve nem voltunk ott, és amikor egy hónapja megkértem anyáékat, hogy menjünk el, meglepődtek. Úgy gondoltam, hogy ideje változtatni az életemen. És ehhez az kellett, hogy valahogy túltegyem magam a veszteségen. Hiányzott az a hely és a barátaim, akikkel mindig csak két hónapot töltöttünk együtt minden éven, mégis a legjobb barátaim voltak. Mégis úgy éreztem, hogy ez az egy hét még jobban fel fogja forgatni az életemet. Valami fura dolog motoszkált a mellkasomban, amit nem tudtam hová tenni. A fülembe dugtam a fülhallgatómat és zenét kapcsoltam. Próbáltam semmire sem gondolni, csak néztem, ahogy a táj elsuhan mellettünk. Lassan hátrahagytam egy részt az életemből, de nem számítottam arra, ami rám várt.

Sötét volt, mikor apa felébresztett. Már a parton voltunk, a nyaraló mellett. Egy pillanatra megállt a szívem. Úgy vágott lelken a rengeteg emlék, mintha újra átéltem volna őket. Főleg amikor beléptem a nyaralóba. Mindenhol őket láttam, mindenütt emlékek voltak. Mintha utaztam volna közöttük. Bár jó emlékek voltak, rossz érzés fogott el, mert tudtam, soha többé nem élünk át semmi ilyesmit. Nem kaptam levegőt, az érzés fojtogatott.
- Jól vagy, kicsim? – kérdezte anya és letörölte az arcomról a könnyeket.
- I... Igen. Rendben lesz. Kibírom.
- Még visszamehetünk. Amikor csak akarsz – tette apa a vállamra a kezét.
- Tudom. De úgy érzem, rendben lesz.
Akkor meghallottam, hogy egy másik autó is leparkolt a nyaraló előtt és a szívem a torkomba ugrott.
- Jött még valaki?
- Tudod, hogy pár hónapja Betty elvált a férjétől. Ezért megkértem, nincs – e kedvük jönni. Szerintem nekik ugyanolyan szükségük van erre, mint neked. Nekünk.
- Ki... Kiknek? – kérdeztem remegő hangon, de már tudtam a választ.
Még azelőtt megéreztem a jelenlétét, hogy belépett volna az ajtón. És amikor belenéztem a szemeibe, úgy éreztem, mintha valaki megmarkolta volna a kalapáló szívemet. És nem tudtam, hogy valaha elengedi – e.