A lelkem megtalálja a tiédet

Ötödik fejezet - Kai

Aggódtam Emma – ért. Már az iskolában is furán viselkedett, úgy tűnt, mintha néha meg – meg szédült volna és egy kicsit sápadt is volt. Más talán nem vette észre, de én úgy éreztem, valami baj van. Amikor Emily felhívott, hogy mozis napot akarnak tartani és tudtam, hogy Emma is ott lesz, meg sem fordult a fejemben, hogy nemet mondjak. A másik ok az volt, hogy ránk fért összeülni és együtt lenni, mint régen. Viszont a filmre nem igazán tudtam koncentrálni. Egész végig Emma – t néztem, a még mindig sápadt arcát, a kanapén ültem, de még onnan is láttam, ahogy hevesen lüktet az ér a nyakán. Pedig csak ült és nem csinált semmi megterhelőt. Néha a fejéhez kapott és megmasszírozta a homlokát, mindig akkor csinálta ezt, ha fájt a feje. A film közepe felé felállt, halkan azt mondta, hogy inni megy és a konyha felé vette az irányt. Én pedig követtem. A pultnak támaszkodott, amikor beléptem.
- Emma – szóltam neki, mire halkan felsikoltott és megugrott, de nem nézett rám. Miért nem nézett rám?
- Jézusom, Kai. A szívbajt hoztad rám.
- Szerintem nem ez most a legnagyobb gond.
- Ezt hogy érted? – fordult felém, addigra szorosan elé léptem.
A csuklójára fontam a kezem, egy ujjamat az ütőerére nyomtam. Nem tetszett, amit éreztem. Csak akkor láttam igazán, közelről a szemeit. Az elmúlt két napban nem voltam hozzá közel, amikor hazaért, akkor is csak halvány fényben láttam. De vörösek voltak, mint amikor az ember túl sokáig van fent. Vagy túl sokat sír.
- Úgy, hogy az elmúlt két napban úgy tűnsz, mintha nem is lennél ott, ahol éppen vagy. Sápadt az arcod, vörösek a szemeid és az égben van a pulzusod. Mi a baj, Emma?
- Semmi, Kai – hajtotta le a fejét. Tudtam, hogy hazudik. Az állára csúsztattam a másik kezem és kényszerítettem, hogy a szemembe nézzen.
- Azt hittem, megtanultad már, hogy észreveszem, ha valami bajod van.
Halkan felsóhajtott.
- Csak nem aludtam ki magam a sürgősségi óta. Már két napja Ethannel álmodom, folyton a szemem előtt van, ahogy az életéért harcol. És Kaden. Kadennel sokszor álmodom, de Ethan óta az is sokkal rosszabb.
- És a kialvatlanságod miatt mennyi kávét ittál meg a két nap alatt?
- Azt hiszem, többet, mint kellett volna.
- Többet? Emma, sokkal komolyabb bajod is eshetett volna.
- De most már tudom, hogy jól van. Talán... Talán csak túlságosan féltem és emiatt volt rémálmom.
- Emma. Ethan rendbe jön, az életveszélyen túl van. Nem lesz semmi baja, hidd el nekem. Minden rendben lesz.
- Neked elhiszem – suttogta, én pedig rá mosolyogtam.
- Ma már ne igyál többet, rendben? És én... Arra gondoltam, hogy esetleg itt maradhatnák éjszakára. Majd alszom a kanapén, csak ha megint rémálmod lenne, akkor...
Akkor hozzám bújt, én pedig levegőért kaptam. Köré fontam a karjaimat és magamhoz öleltem. Megnyugvás telepedett rám, ahogy Emma vékony, bár nagyon csinos teste hozzám simult. Mindig megnyugodtam tőle.
- Szeretném, ha itt maradnál.
- Rendben – mosolyogtam rá, amikor elhúzódott tőlem.
Tudtam, hogy nem lenne szabad, de nyomtam egy csókot a homlokára, érezhetően megremegett. Imádtam, hogy ilyen érzéseket váltottam ki belőle.
- Akkor azt hiszem, le is fekszem egy kicsit. Remélem, Markék sem bánják.
- Nem, biztos nem fogják.
Visszamentünk a nappaliba, ahol Emma közölte Emily – ékkel, hogy nem érzi jól magát és lefekszik, én pedig mondtam, hogy itt maradok. Megdöbbenést és kerek szemeket vártam, de csak mindketten elmosolyodtak és megbeszélték, hogy elmennek valahová vacsorázni. Nem kellett volna kettesben maradnunk, de valójában reméltem, hogy a vacsora alatt végre összejönnek. Vagy legalább egy lépés lesz a kapcsolatuk felé.
Emma elindult felfelé a lépcsőn, de utána szóltam, mire rám pillantott.
- Emma. Ha bármi baj lenne, vagy rosszul éreznéd magad, akkor szólj, rendben?
- Rendben – mosolygott rám, majd bement a szobájába.
Legszívesebben egész éjjel mellette lettem volna, hogy figyelhessek és vigyázhassak rá. Amikor kisebbek voltunk és valamelyikünk beteg volt, mindig ott ültünk a másik ágyánál és vigyáztunk rá. De akkor este csak lefeküdtem a kanapéra és a fenti szobában alvó lányon járt az eszem. A mosolya volt az utolsó, amit láttam, mielőtt magába zárt az álom.
Éjjel arra ébredtem, hogy nyitódik, majd csukódik egy ajtó, majd lépések visszhangoztak az üres házban. Kinyitottam a szemem, a hajnali fény halványan betöltötte a nappalit.
- Emma – motyogtam a nevét álmosan és felültem, ő pedig helyet foglalt mellettem.
- Ne haragudj, hogy felébresztettelek.
- Semmi baj. Megint rémálmod volt?
- Nem – mosolygott – Csak felkeltem megnézni a napfelkeltét.
- Ja, igen – mosolyogtam rá, majd közelebb ültem hozzá, hogy lába az enyémhez ért – Szabad? – nyújtottam ki felé a kezem, hogy ellenőrizhessem, ő pedig csöndben bólintott, miközben végig a szemeimbe nézett. A nyakára csúsztattam a kezem, hogy érezhessem a pulzusát. Heves volt, de a szemei már nem voltak vörösek és sápadt sem volt – Még mindig...
Itt elharaptam a mondanivalómat, mert kis kezét a mellkasomra tette.
- Neked is.
Annyira szerettem volna megnyílt ajkait az enyémen érezni, hogy szinte fájt. Akaratlanul is közelebb hajoltam hozzá, hogy éreztem ajkamon, ahogy levegőt vett. Már csak egy apró mozdulat kellett volna, akkor viszont elhúzódtam tőle. Ezt nem volt szabad, nem csókolhattam meg, akkor sem, ha minden porcikám ezt akarta.
- Akkor én megyek is. Ha tényleg jól érzed magad.
- Igen – sóhajtotta – Rendben, én... Köszönöm, hogy itt maradtál.
- Szívesen.
Felálltam és elköszöntem tőle, majd kimentem a házból és beültem az autómba. Dühös voltam magamra, mert megint féltem. Megint nem voltam elég önző ahhoz, hogy elvegyem, amit szeretnék. Nem akartam hazamenni, nem akartam a négy fal között egyedül lenni. Észre sem vettem, merre haladok, mígnem leparkoltam Aria kolesza előtt. Kipattantam az autóból, berohantam az épületbe, ott felbaktattam a lépcsőn és bekopogtam a szobája ajtaján. Kócos hajjal, álmosan nyitott ajtót, szemei elkerekedtek, amikor meglátott.
- Kai. Mit keresel itt ilyen korán...
Akkor két kezem közé fogtam az arcát és hevesen megcsókoltam. Nyelve lassan táncolni kezdett az enyémmel és gyűlöltem magam, amiért akkor is Emma arca lebegett előttem. Azonnal elengedtem őt és levegőért kapkodtam. Nem azért, mert Aria ilyen hatással volt rám, hanem mert nem hittem el, amit tettem.
- Sa... Sajnálom, Aria, én...
- Gyere be – mosolygott rám.
Még soha nem jártam a szobájában, de úgy nézett ki, mint egy normális koleszszoba. Két ágy, szekrények, egy fürdő és egy kis konyha. Leült az egyik ágyra és megpaskolta maga mellett a matracot, én pedig helyet foglaltam és a falnak dőltem.
- Fogalmam sincs, mi ütött belém.
- Én tudom, mi ütött beléd. Közel kerültél hozzá. Mesélj.
- Ott maradtam nála, mert nem érezte jól magát. A kanapén aludtam, ő pedig a szobájában, de most reggel én... Majdnem megcsókoltam.
- És miért nem tetted meg?
- Mert nem szabad.
- Nem szabad, nem szabad. Mégis ki mondta, hogy nem szabad?
- Nem akarom tönkretenni az életét.
- Hogyan tehetnéd tönkre, amikor te vagy az élete? Hiszen ezt akarod, nem? Megcsókolni őt, magadhoz ölelni. Ehelyett idejössz hozzám, megcsókolsz engem, miközben ő jár a fejedben.
- Hiba volt ide jönnöm. És egyáltalán...
- Hé – fogta meg a kezem és rám mosolygott – Nem volt hiba. Tudod, soha nem láttam még két ennyire önzetlen és idióta embert. De csodállak is. Csodálom a szerelmeteket, hogy annyi év után még mindig szeretitek a másikat. Akkor is, ha szerintetek nem lehettek együtt. Tudod, miért segítek neked és játszom el a barátnődet?
- Miért?
- Mert őszinte vagy. Rögtön az első percekben elmondtad, hogy valaki másba vagy szerelmes már egészen kicsi korod óta és. Nem kerteltél, nem ígérgettél, csak megkértél és engedted, hogy válasszak. Te csodás fiú vagy Kai. És nem mondhatom meg, mit csinálj, de tanácsot adhatok. Ha akarod, megfogadod, ha nem akkor nem. Az ember érzi, hogy mi a helyes. De néha meg kell szegni a szabályokat és önzőnek lenni, hogy boldogok lehessünk.
Pár pillanatig csak néztem nagy szemeibe.
- Tudod, milyen rohadt szerencsésnek érzem magam, hogy rád találtam?
- De cuki vagy – vigyorgott, aztán hozzám bújt, én pedig megöleltem.
Ezután megvártam, míg lezuhanyozott, átöltözött és elvittem suliba. Viszont én kihagytam az aznapi órákat, mert nem tudtam, képes leszek – e látni Emma – t. Azt hiszem, kellett egy kis idő és lett egy ötletem is ahhoz, hogy néha kicsit kiüríthessem a gondolataimat. A kórházba mentem, ahol azonnal Mia – val találkoztam.
- Szia, Kai. Ma iskola nap van, nem?
- De, csak nincs hozzá sok kedvem. Egyébként lenne itt egy kis elintéznivalóm. Kivel kell itt beszélnem, ha iskolán kívüli gyakorlaton szeretnék részt venni?
- Te unod az életed, Reynolds? – kérdezte vigyorogva, mire felnevettem.
- Elvagyok vele, de néha unatkozom. Túl gyorsan fog az agyam ahhoz, hogy állandóan magoljak.
- Az igazgatóval kell beszélned, gyere, elvezetlek hozzá.
- Köszi.
Mia felvezetett a legfelső emeletre, ahol a vezetőség dolgozott, majd bekopogott az egyik nagy üvegajtón, és amikor egy férfihang kikiáltott, Mia benyitott.
- Dr. Gordon. Az egyik diák szeretne beszélni önnel.
- Jöjjön csak be – intett nekem kedvesen.
Öregember volt, ősz haja a szemüvegére hullott. Elmosolyodott, amikor beléptem és intett, hogy üljek le, én pedig megtettem. Kedves fickónak tűnt.
- Üdvözlöm, Dr. Oliver Gordon vagyok.
- Örülök, hogy megismerhetem – fogtam vele kezet – Kai Reynolds vagyok.
- Miben segíthetek, Mr. Reynolds?
- Szeretnék az iskolai gyakorlaton kívül is dolgozni a kórházban. Nem tudok még sok mindent és nem is kérek fizetést, csak... Csak szeretnék itt lenni.
- Ez igazán szép dolog öntől és elismerésem. A főiskolai fiatalok az első éven inkább a buliknak élnek, amíg rá nem jönnek, milyen komoly ez a szakma.
- Nos, a szombat estéimet szeretném szabadon tartani – vigyorogtam, mire felnevetett.
- Ön dönt, hogy mikor a megfelelő.
- Öhm. Mondjuk péntek éjjel és vasárnap délben. Tudom, nem sok de...
- Akkor holnap este várjuk önt, rendben? Majd jelentkezzen az információn és az ügyeletes orvos megmutatja majd, mi a dolga. Holnap elkészítem a papírokat a kreditekhez és...
- Nem kellenek. Nem azért szeretnék itt lenni.
- Ha bármikor meggondolná magát, csak szóljon – állt fel és én ugyanezt tettem, majd kezet fogtunk – Még egyszer nagyon örülök a találkozásnak.
- Én is örültem.
Tényleg örültem, hogy sikerült bejutnom. Reméltem, hogy a kórházban töltött idő majd egy kicsit segít. Meg amúgy is szerettem az emberekkel törődni. Tudom, a férfiak ezt nem szokták bevallani, de ez az igazság. Nem csak kipattant a fejemből ez a szakma. De a másik okom erősebb volt. Miután Kaden meghalt és gyötört a tudat, hogy több esélye lett volna, ha hamarabb észrevesszük, úgy döntöttem, orvos szeretnék lenni. Hogy megmenthessem, akit csak tudok. Hazamentem és egy zuhany után ledőltem aludni. Este nyolckor az ébresztőre keltem. Vettem egy újabb zuhanyt és mentem is a kórházba. Ott az információs asztalhoz mentem, ahol egy idősödő nővér ült és rám mosolygott.
- Maga Mr. Reynolds?
- Honnan tudta?
- Ó, fiam – legyintett vigyorogva – Minden nővér rólad beszél. Hidd el, megismerem a legdögösebb elsős pasit.
Felnevettem, ő pedig elém tolt egy papírt. Aláírtam, aztán visszaadtam neki.
- Az ügyelet csak egy óra múlva kezdődik, de a pihenőben megvárhatja az orvost. Szólok neki, hogy ott lesz. A társa már itt van.
- A... A társam?
- Igen. Miss Reed is külön gyakorlatot kért.
Nem. Ez csak valami vicc lesz. Hogy a kurva életbe lehet, hogy a véletlen mindig összesodor minket? Hevesen dobogó szívvel indultam a pihenő felé. A folyosón viszont Theo – t láttam a falnak dőlve.
- Te is külön gyakorlatot kértél? – kérdeztem tőle, miközben kezet fogtunk.
- Nem. Csak Emma – t hoztam el, de elrabolták tőlem – intett a fejével jobbra.
Elakadt a lélegzetem, amikor megláttam a csodás mosolyát. Éppen Ethannel beszélgetett, egy szál tulipánt tartott a kezében. A kis hülye. Emma a rózsát szereti.
- Ugyan már, haver. A srác csak hálálkodik. Emma segített neki. Tudod, hogy mindenkivel kedves.
- Te sokkal jobban ismered, mint én.
- Hé, Theo. Emma a legcsodásabb lány, akit ismerek.
- Igen, az. Pont ezért félek, érted? Tudom, hogy valaki másat szeret, de képtelen vagyok elengedni őt.
Hogy mi a fasz? Komolyan azt mondta, amit hallottam? Tényleg azt mondta, hogy tudja, Emma valaki másba szerelmes?
- Te miről beszélsz, haver?
- Semmi, nem fontos – legyintett, mert Emma már felénk tartott.
Elkerekedtek gyönyörű szemei, amikor rám nézett.
- Szia. Hát te?
- Úgy tűnik, egy rugóra jár az agyunk – próbáltam lazára venni a dolgot, de nem hagyott nyugodni a reggeli dolog és az, amit Theo mondott.
- Ó. Hát örülök, hogy itt vagy – mosolygott, aztán Theo – ra pillantott – Lassan bemegyek a pihenőre, hogy várjam az orvost. Köszönöm, hogy elhoztál.
- Szívesen, kicsim. Reggel jövök érted.
Theo megcsókolta a szerelmemet, én pedig inkább ott hagytam őket és a pihenőbe mentem, mielőtt behúztam volna neki egyet. A pultnak támaszkodtam és megszorítottam. Kurvára nagyon szerettem volna szétverni valamit. Vagy valakit. Próbáltam mélyeket lélegezni, miután lépéseket hallottam, majd Emma halk, édes hangját.
- Jól vagy, Kai?
- Persze – válaszoltam annyira nyugodtan, amennyire csak tudtam.
- Elfelejtetted, hogy én is ismerlek? Tudom, ha baj van – tette a vállamra a kezét, mire felé fordultam, ő pedig elengedett.
Nem tudom, mi ütött belém, úgy éreztem, kezd elborulni az agyam. Az, hogy reggel képtelen voltam türtőztetni magam, hogy mennyire szerettem volna megcsókolni, mégsem tettem. Az, amit a barátja mondott és a látvány, ahogy ő megcsókolta azt, akit nekem kellett volna. Akit csak én szerettem volna.
- Kérlek, Kai. Mondd el, mi a baj.
- Beszélgettem a barátoddal.
- És?
- Azt mondta, tudja, hogy valaki mást szeretsz. De akkor miért vagytok együtt, Em? Miért játszol vele?
Ezt abban a pillanatban megbántam, ahogy kimondtam. Emma szemébe könnyek szöktek és hátrált tőlem egy lépést. Mintha megégettem volna. Szerettem volna magamat jól seggbe rúgni, mert nem volt jogos a kérdésem. Emma senkinek sem tudott ártani és inkább lett volna egyedül, mintsem hogy valakit kihasználjon vagy játsszon az érzéseivel. Az volt velem a gond, hogy amikor dühös voltam, olyan dolgokat mondtam, amit nem gondoltam komolyan.
- Ő tudja, Kai – mondta halkan, sírva. Basszus, soha nem akartam bántani – Tényleg tudja, hogy valaki másba vagyok szerelmes, akivel soha nem lehettem igazán együtt. Tudja, hogy együtt voltam a legjobb barátommal, csak hogy boldoggá tehessem a halála előtt.
- Miért?
- Mert elmondtam neki! – ordította – Mert nem vagyok olyan, amilyennek az előbb mondtál és elmondtam neki mindent, mielőtt azt mondta, így is velem akar lenni. Ha csak a barátomként, de igen.
- Emma. Sajnálom én... Én nem gondoltam komolyan.
- Te voltál az egyetlen, aki biztosan tudta, hogy soha nem lennék képes játszani másokkal – zokogott immár halkan – De úgy tűnik, tévedtem.
Azzal sarkon is fordult és elment. Kinyújtottam után a kezem, de tudtam, úgysem érem el. Úgy éreztem, nem kapok levegőt, a fájdalom a szemeiben, a könnyei, melyeket én okoztam a mellkasomat nyomták. Leírhatatlanul gyűlöltem magam. El kellett onnan tűnnöm, mielőtt szétverek valamit. Felmentem a legfelső emeletre, onnan pedig ki a tetőre. Mélyet lélegeztem a friss levegőből, de nem segített. Soha nem akartam őt bántani. Leültem a tető szélére és néztem a sötét eget. Hirtelen lépéseket hallottam és hátra fordulva Chloe – t láttam meg.
- Neked nem ágyban kellene lenned?
- Neked nem dolgoznod kellene?
- Még van egy fél órám.
- Én pedig tudom, hogyan kell kiszökni – vigyorgott, majd leült mellém – Szomorú vagy.
- Nem vagyok.
- Hazudsz. Mi történt?
- Csak.... Megbántottam valakit, akit nem akartam.
- Emmát?
- Honnan tudsz te ennyi mindent? És miért vagy ilyen okos? – kérdeztem, mire halkan felnevetett.
- Jó megfigyelő vagyok. De hé. Emma biztos meg fog neked bocsátani. Szeret téged, jobban, mint bármi vagy bárki mást. És ne okold magad, te is csak ember vagy. Néha azt bántjuk a legtöbbet, akit a legjobban szeretünk – mondta csalódottan.
Szegény kislány. Ő nem félt a haláltól, valami más ezerszer jobban bántotta. Kihallottam a szomorú hangjából.
- Te is szomorú vagy.
- Úgy tűnik, te is jó megfigyelő vagy – mosolyodott el, de aztán elszontyolodott – Én is mindig bántom azt, akit a legjobban szeretek.
- Az apukád. Igaz?
- Mindig azt mutatja, hogy minden rendben van és igyekszem én is ezt tenni. De amikor nem tudja, hogy ott vagyok, látom, ahogy sír. Fájdalmat okozok neki.
- Te nem tehetsz róla, Chloe.
Felsóhajtott, majd az égre pillantott.
- Tudod, miért járok ide fel? – kérdezte, mire nemet intettem a fejemmel – Apukámat mindig azzal próbálom nyugtatni, hogy ha egyszer elmegyek, ott leszek fent és majd vigyázok rá.
- Ez igazán szép tőled. Biztos vagyok benne, hogy így lesz – pedig bár soha ne kellene odafentre kerülnie.
- Szerintem a testvéred is ott van fent. Ha testvérek voltatok, akkor biztos ő is okos, mint te. Nem szoktál vele beszélni? Biztos jó tanácsot adna.
- Úgysem válaszol.
- Néha a legjobb válasz a hallgatás. Mert ha a másik fél nem válaszol, saját magad jössz rá a válaszra. Ez jobb, mintha megmondanák neked, mit csinálj.
- De...
- Lassan mennem kell. És neked is. Jó éjt, Kai. És ne legyél hülye.
Azzal fel is pattant és eltűnt. Pár percig még néztem az eget és mondani akartam valamit. Kadennek. De csak megkértem, hogy segítsen. Leírhatatlanul hiányzott. Ő volt a másik felem és két éve nem tudtam felfogni, hogy nincs többé. Ez nem olyan, amit könnyen el lehet fogadni. Tudtam, hogy soha nem fogom elfogadni. Ahogy azt sem, hogy Emma nem lehet az enyém. Visszamentem a pihenőbe, ahol csak az ügyeletest találtam. Elmondta, hogy Emma nővéri munkára kérette magát arra az éjszakára. Távol akart lenni tőlem és ezért nem is hibáztattam. Tönkretettem mindent, mint mindig. És gyűlöltem magam.
Egész éjjel csak tettem, amire megkértek. Olyan voltam, mint egy kibaszott robot, érzésekkel. Érzésekkel, amelyek lassan szétszakították a mellkasomat. Túl régóta éreztem már ezt, túl régóta fájt. És nem tudtam, elmúlik - e valaha.