A lelkem megtalálja a tiédet

Első fejezet - Kai

- Biztos, hogy bírni fogod, fiam? – kérdezte anya pár perccel az után, hogy elindultunk.
Nem, nem voltam benne biztos. Tudtam, ha újra látom őt, az fájni fog, mert attól, hogy újra találkozunk még nem lesz az enyém. Bassza meg, bár ne féltem volna annyira. De anyáért megtettem, mert tudtam, hogy szüksége van rá. Két éve anyáék kapcsolata csúnyán megromlott, miután a testvérem meghalt. Mindketten másképp próbálták feldolgozni a veszteséget és a fájdalmat. Ez egy durva veszekedéshez vezetett, ami még több veszekedéshez. Veszekedéshez amiatt, mert apa megcsalta anyát. Mindez pedig váláshoz. Mindez egy hónapja történt. Anya New Yorkba költözött a nővéréhez, én pedig mentem vele. A választás nem volt nehéz, mert apa csúnyán megbántotta őt, amiért természetesen be is törtem az orrát. Anya lefogyott, sokszor volt rossz kedve és nem akartam magára hagyni. Bár ha nem lett volna baja, akkor is vele mentem volna azok után, hogy az a fasz megcsalta. Az elmúlt két évben így elég sokat utaztam. Először Bostonba, mert otthon túl nehéz volt. Aztán haza a cuccainkért, elköltöztünk New Yorkba és akkor reggel elindultunk Miamiba. Anyának szüksége volt a kikapcsolódásra, így leszartam, ha az én szívem újra összetörik. Már párszor úgyis megtette. Újra és újra. És úgy éreztem, ennek a folyamatos szenvedésnek még korán sincs vége. Ő nem tudott róla, hogy a szülei minket is meghívtak a nyaralóba, miután megtudták, hogy anya és apa elváltak. Én pedig nem tudtam, bírni fogom – e azt az átkozott hetet egy házban vele. De erős akartam lenni anyáért. Hogy neki könnyebb legyen.
- Persze.
- Mert nem kell mennünk, ha...
- Anya. Minden rendben lesz, oké? Neked most nagy szükséged van erre. És talán nekem is, csak nem tudok róla.
- Nem tudom elégszer elmondani, mennyire boldog vagyok, hogy ilyen csodás fiam van.
- Nem kell elmondanod. Tudom, hogy csodás fiad vagyok.
- Hát igen. Az egó, ami nem tűnik el soha – nevetett fel.
- A másik fiad is csodás volt.
- Igen – mosolyodott el Kaden emlékére – Szerencsés anyuka vagyok. A legszerencsésebb a világon.
Nem tudtam, milyen érzés elveszíteni egy gyereket. Reméltem, hogy sosem tudom meg. Anya nagyon nehezen viselte, amin természetesen nem is csodálkozok. Apa nem igazán mutatta ki, hogy fáj neki. Inkább inni kezdett, míg végül felszedett egy kurvát. Mint mondtam, mindenki másképp éli meg a veszteséget. De az utóbbi időben ha Kaden szóba került, anya mosolygott. Igyekezett a jó dolgokra gondolni, amit a testvérem adott neki. Néha én is már csak mosolyogtam Kaden emlékére. De attól még fájt. És tudtam, hogy mindig fájni fog.
Anya félúton elaludt, így lehalkítottam a zenét a rádióban. Örültem, ha tudott aludni egy kicsit. Amikor este megláttam a táblát, hogy már Miamiban vagyunk, a mellkasom összeszorult. Minél közelebb értünk a nyaralóhoz, annál jobban elgondolkodtam azon, ez tényleg jó ötlet volt – e. Két éve nem láttam őt és még mindig minden nap eszembe jutott. Próbáltam minél távolabb kerülni tőle, mégis minden rá emlékeztetett. Hiányzott, leírhatatlanul hiányzott. És a legszomorúbb az volt az egészben, hogy tudtam, ez után az egy hét után semmi sem lesz más. Mert pár nap múlva elbúcsúzom tőle, és fogalmam sincs, az élet összehoz – e még minket valaha. Elmondhattam volna neki ezerszer, hogy mindig mellette akarok lenni. Mégsem tettem, mert féltem, hogy ezzel bemocskolom a testvérem emlékét. Annyira elgondolkodtam, hogy észre sem vettem, hogy már a nyaralónál vagyunk. Leparkoltam az ő kocsijuk mellé. Ott volt. Ő már ott volt. Felébresztettem anyát, majd kiszálltam. Remegett a lábam, miközben az ajtó felé lépkedtem. Anya előre ment és üdvözölte Lena – t és Bent. Én pedig csak álltam ott földbe gyökerezett lábakkal. Úgy éreztem, majd kiugrik a szívem, amikor megláttam őt.
- Ki... Kiknek? – kérdezte remegő hangon az édesanyjától.
Lena nem válaszolt, Emma teste megfeszült. Mintha érezte volna, hogy ott vagyok. Akkor megfordult és gyönyörű szürke szemei az enyémekbe mélyedtek. A kalapáló szívem összeszorult, mintha valaki megmarkolta volna. Egy részem boldog volt, hogy újra láthatom. A másik felem szenvedett, mert tudtam, ez nem változtat semmin. Láttam, hogy könnyek gyűltek a szemébe és esküszöm, minden erőmre szükségem volt, hogy az én szememet ne homályosítsák el könnyek.
- Szia, Emma.
- Kai.
Tettem felé egy reszketeg lépést, akkor vettem észre, hogy a szülők eltűntek a szobából. Egyedül hagytak minket. Olyan közel mentem hozzá, hogy belélegeztem az illatát. A finom kókusztej illatot. Mindig olyan tusfürdőt használt, az volt a kedvence.
- Meglepetés? – vigyorogtam rá, mire halvány kis mosoly jelent meg az arcán.
- Sajnálom. Nem is tudtam, hogy a szüleid... Mi történt?
- Apa seggfej volt. Másképp élte meg a dolgot, mint anya. Inni kezdett és megcsalta.
- Jézusom. Ez... Anyukád nem ezt érdemelte.
- Tudom. Gyűlölöm is miatta apát, de Em...
- Igen?
- Nem ölelhetnélek meg végre?
Csöndben volt. Túlságosan is csöndben. Aztán olyan szorosan bújt hozzám, mintha belém akart volna bújni. És nem bántam. Szorosan köré fontam a karjaimat, arcom a nyaka hajlatába fúrtam és csak élveztem, hogy a karjaim között van. Azt kívántam, bár örökre úgy maradhatnánk. Úgy minden szebb lenne. Azt hittem, a két év alatt, ha nem látom, lassan elfelejtem. De az képtelenség volt. Mert az övé volt a szívem. Már azóta, hogy az eszemet tudom.
Éreztem, ahogy Emma teste megremegett, bevallom az én lábaim még mindig ezt tették. Fogalmam sincs, meddig álltunk ott szorosan egymáshoz bújva, csak azt, hogy a szívem a jó égnek nem akart lenyugodni.
- Mindenki ott alszik, ahol szokott? – hallottam meg Ben jókedvű hangját.
Lassan elengedtük egymást, amit nem akartam. Emma megtörölte a szemeit, aztán elmosolyodott.
- Hát én nem adom a szobámat senkinek – kuncogott.
- Azt gondoltam. Tudom, hogy találkozni akartok majd az itteni barátaitokkal is meg minden, de arra gondoltunk, hogy holnap este együtt lehetnénk. Rég nem láttuk egymást.
- Ez jó ötlet – örvendezett.
- Igen, tényleg jó ötlet.
- Szerintem mára el is tehetjük magunkat. Hosszú nap van mögöttünk.
Emma felkapta a bőröndjét és elindult vele az emeletre.
- Jó éjt – mosolygott a szülőkre, aztán még egyszer rám pillantott, mielőtt eltűnt.
- Jó éjt – viszonozták mindhárman egyszerre.
- Azt hiszem, én is lefekszem. Tényleg hosszú nap volt – jelentettem ki, majd én is felkaptam a bőröndömet.
Mindenkitől elköszöntem és a szobámba mentem. Valójában a nyaralóban lévő szobám nem igazán rejtett emlékeket. Amikor itt voltunk, mindig a vízben úszkáltunk vagy a parton rohangáltunk. Nem sokat tartózkodtunk a házban. Ez egy kicsit megnyugtatott. Ott nem voltak emlékek. Csak a másik szobában, az enyém mellett. Ott volt ő. Még mindig nehezen tudtam felfogni, hogy újra láthattam, hogy hozzá érhettem. Mintha új életre keltem volna. Hirtelen azt sem tudtam, hogy viselkedjek. Nem tudtam, mi történt vele a két év alatt és azt sem, hogy fogunk – e erről beszélni. Hogy leszünk – e olyanok az egy hét alatt, mint régen. Az ember néha csak sodródik az árral, de amikor nagyon szeretné tudni, mi fog történni és nem kap rá választ csak akkor, amikor már megtörténik, az rohadtul szar dolog. Fáradt voltam, kurvára fáradt. De egy szemhunyásnyit sem tudtam aludni.