down in the other side

négy - idő

Az első hét fogolyként emberpróbáló idő.

Még szokom a gondolatot, hogy nem mehetek sehova, bár az első adandó alkalommal megpróbáltam elmenekülni, és rámriasztott a ház - ami pedig riasztotta Jonathant, aki hamarosan megjelent az ajtóban és lekevert nekem egy pofont.

Az ablakok szerintem vasból vannak. Vas-üvegből. Nem is a negyediken vagy ötödiken vagyunk, hanem csak festmény, mert ilyen nincs, hogy ezek sehol sem nyílnak és bármit vágok hozzájuk, sehogy sem törnek be.

Ja, egy székláb kitörik meg egy lábas behorpad, rejtély, hogy hogyan.

Mivel saját ruhám nincs, ezért Jonathan szekrényéből veszek ki néhány holmit - rövidujjút, boxert, melegítőnadrágot. Amikor először meglátta, nem szólt semmit.

Gondolom, rájött, hogy amúgy nem akar nekem női ruhákat venni.

A konyhai szekrények tele vannak érintetlen hozzávalókkal, aminek a felét nem ismerem, lévén, hogy nálunk ha főzött valaki, az anya volt, de ő is csak minden másnap.

Karácsony másnap meg Húsvét másnap.

Napközben a házban járok fel-alá, mivel Johnny - Jonathan - nem adta oda a telefonom, itt wifi sincs, se TV, se rádió, se számítógép... semmi, amivel szórakozhatnék, és semmi, amivel jelt tudnék adni másoknak magamról.

Csak egy régi gramofont találok az óriási beépített szekrényben, ami végigfut az egyik fal mentén, meg egy rakat lemezt, úgyhogy ha akarom, ha nem, retrót hallgatok egésznap.

Elég fasza ez a George Michael, akárki is volt.

Az ágyban csak akkor aludhatok, ha Johnny nincs itthon, ami rengetegszer előfordul. Amúgy meg azt mondta, aludjak ott, ahol akarok, én meg olyankor bekuckózom a kandalló elé a szőnyegre.

Kurva kényelmetlen. De hát csak egy ágy van.

Ha összefutunk, akkor megnézi vagy lekezeli a sebemet, ami szépen gyógyul.

Nem értem az egész helyzetet. Egyrészt nem tudom, mi ez a seb rajtam, mert valamiért nem mondja el, és ez csak még gyanúsabbá teszi a helyzetet; másrészt, miért törődik velem? Mármint, csak annyira, hogy van fedél felettem, de igazából csak úgy vagyok, és ennyi erővel már el is engedhetne.

Hogy bemártanám-e?

Nem tudom. Igen. Végül is... Valakit megölt. Engem is majdnem.

Vagy mindez csak hallucináció volna?

Ezeken járatom az agyam, míg egy nap észreveszem, hogy a kuka tele van elviteles dobozokkal - kínai, indiai, pizza és társai.

Én bezzeg az itt talált kekszeken, sós mogyin, chipsen és konzerv ételeken éltem eddig.

Úgyhogy úgy döntök, összeszedem minden tudásomat, ami a palacsinta receptjére terjed ki, és kikeresgélem a hozzávalókat.

Az egyik barátnőmtől tanultam, aki banánnal csinálta mindig, de az persze nincs ebben a baszott nagy hűtőben - viszont találok aszalt banánt. Beáztatom, hátha megpuhul.

Nagy nehezen kikeverem a tésztát, beledobálom a vizes banán darabokat, majd az első bucikat odaégetem - a többit csak megpörkölöm.

- Az anyád úristenit... - kapom a számba az ujjamat, amikor kézzel fogok meg egy palacsintát és a bőrt is leégeti rólam. - Te szaros kis kördarab. Azt hiszed, kiszúrhatsz velem? Majd adok én neked...

Leöntöm juharsziruppal, ami csak három hónapja járt le. - Fulladj bele!

- Lenyűgöző - hallok meg egy hangot mögöttem, és megugrom ijedtemben.