Csak egy fogadás {+18} (✔️)

37.

Elizabeth:
-Alice! Hívd a mentőket!-Kiabáltam be, miután a két kis gombócot Tyler kezébe nyomtam, aztán elkezdtem rohanni.
-Beth!-Kiabált utánam Tyler és megpróbálta elkapni a kezem, de gyorsabb voltam.
Nem érdekelt, hogy már pizsamában vagyok. Nem érdekelt, hogy nincs rajtam cipő. Nem érdekelt, hogy újra elázom és fázom. És nem érdekelt az sem, ami történt.
Hiába tette azt, amit, hiába vágtam hozzá dolgokat, minden gyűlölet eltűnt, ahogy megláttam, hogy ott fekszik.
Csak feküdt és a mellkasa olykor nehézkesen megemelkedett, majd visszasüllyedt, rekedtes hangot kiadva. Olyan volt, mintha halálhörgés lett volna.
Előtört bennem minden régi, közös emlékünk. Az, hogy hányszor védett meg, hogy hányszor vígasztalt, hányszor zárt karjaiba, mikor arra volt szükségem, hányszor falazott nekem. Az, hogy mennyire fontos volt nekem és mennyire szerettem, noha nem szerelemmel.
-Ryan.-Vetődtem mellé, s az érdekelt a legkevésbé, hogy a térdeimről lejött a bőr.-Ryan, nyitsd ki a szemed kérlek.-Könnyeztem be kezét szorongatva.
Az arcán lila foltok jelezték a pofonokat, amiket kapott, a szájából folyt a vér, a kezein védekezés és ütésnyomok mutatták, hogy küzdött. De ezek még visszafogott sérülések voltak ahhoz képest, amit lejebb nézve láttam.
A pólója cafatokban volt, a bordáinál ijesztően lila-szinte fekete-zúzódás nyomok virítottak és az oldalán egy sebből folyamatosan folyt a vér.
-Ryan kérlek.-Kezdtem leszorítani a sebet.
-Ne haragudj.-Nézett rám.-Téged akartalak védeni.-Mondta szinte alig hallható, gyenge, rekedt hangon.-Annyira sajnálom E....-Csuklott el a hangja.
-Ne beszelj. Spórolj az erőddel.
-Mindjárt itt vannak a mentők.-Lépett mellém Tyler.
-Tarts ki kérlek Ry.-Folytak a könnyeim.-Kérlek.
Tyler rám terített egy takarót, bár a zuhogó esőben nem sokat ért, de értékeltem. Ahogy azt is, hogy nem rángatott el onnan mondván, hogy "Azt kapta, amit megérdemelt.".

Ahogy kiértek a mentősök, Ryant már be is rakták a mentőbe és elkezdték-amennyire tudták-ellátni.
-Mehetek vele?-Kérdeztem a könnyeim fátyolán át a mentős nőre nézve.
-Rokona?
-Egy barátja vagyok.-Füllentettem.
A nő Tylerre nézett, majd rám:
-Csak egyikük jöhet.
-Menj, bemegyek kocsival.-Nézett rám.-Alice meg itthon marad figyelni a két kisállatra. Áthívta Max-et, hogy ne legyen egyedül.
-Köszönöm.-Bólintottam hálásan, majd beszálltam a mentőbe Ryan mellé.
Beérve a kórházba rögtön a műtőbe vitték, miközben engem kérdezgettek. Az utolsó kérdésnél ismét eleredtek a könnyeim:
-A szülei itt vannak?
-Nem, ők már nem élnek.-Mondtam, miközben néztem, hogy betolják az egyik műtőbe az orvos pedig szalad utánuk.
Beleroskadtam az egyik székbe és néztem a remegő, Ryan vérétől vörös kezeimet, miközben a forró könnyek égették a kihűlt bőröm.
Ryan szülei Szilveszter előtt haltak meg. Karácsonyi bevásárlásról mentek haza, amikor a jégbordás úton az autó megcsúszott és a szülei egy fára feltekeredtek. Szörnyethaltak a kocsiban, miközben Ryan otthon várta őket velem. Ryan akkor teljesen összeroskadt. Én voltam a támasza és én voltam, aki miatt nem követte a szüleit a túlvilágra. Szilveszterkor azért is mozdultunk ki, hogy ő ne üljön egyedül otthon és ne csináljon hülyeséget. A buliban aztán többet ivott a kelleténél és az lett a vége, ami, s akkor engem is elveszített.
-Gyere kicsit velem.-Lépett elém valaki.
Lassan felnéztem rá és megláttam a mentős nő társát, egy fiút. Fiatal volt még. Talán a bátyámmal egy idős. Kedves mosolya volt, rozsda barna haja, smaragdzöld íriszei. Kifejezetten jól nézett ki, de abban a pillanatban nem tudott foglalkoztatni a külseje.
-Mit szeretnél?-Kérdeztem remegő hangon.
Le mertem tegezni, mert ő is tegezett engem és mert kicsi volt a korkülönbség.
-Segítek lemosni a vért és adok valami ruhát, ami melegebb a csurom vízes pizsamádnál.
Nem vitatkoztam. A sokk is belejátszott, de szörnyen fáztam a rám tapadó, hideg, vízes anyagtól.
Felálltam, majd vetettem egy pillantást a műtő felé.
-Jó kezekben van.-Mondta kedvesen a mentős.-Még egy darabig bent lesz, nem kell aggódnod, hogy kitolják és nem leszel itt.
-Nagyon súlyos?-Kérdeztem, miközben elindultam mellette.-Belehalhat?
-A bordái valószínűleg eltörtek, de nem szúrták át a tüdejét és a sebből eléggé folyt a vér, de nem ért szervet a szúrás. Annak az esélye, hogy meghal, elég kicsi.-Nézett rám.
Csak hálásan bólintottam, majd csendben követtem. Bevitt egy helyiségbe, aminek az ajtajára a 'Csak személyzetnek' táblát akasztották. Bent voltak takarók, nővér és ápoló ruhák, melegítők, valamint orvos öltözetek, egy csap és mosdó, na meg persze kézfertőtlenítő.
Megmostam a kezem, s a fertőtlenítőt erősen beledörzsölve a bőrömbe igyekeztem kipucolni a vért a bőröm kisebb mélyedéseiből, aztán a fiú adott nekem takarót és melegítőt.
-Köszönöm...-Néztem rá kérdőn a neve miatt.
-Nathaniel.-Nyújtotta a kezét.
-Elizabeth.-Fogadtam el, majd az ajtóra néztem.-Jobb lesz, ha megyek.-Indultam kifelé.-Még egyszer köszönöm.
-Nincs mit.-Biccentett egy kedves mosoly kíséretében, aztán elindult utánam.
Átöltöztem, aztán visszamentem a székekhez, ahol addig ültem és anyáék ölelésébe bújtam, akik addig már ott voltak-ugyan orvosi öltözetben, de ott vártak rám. Mellettük Adam, két rendőr és Tyler. A közelükben újra elkapott a sírás, de nem is küzdöttem ellene, csak hagytam, hogy a lelkem megtisztuljon.

Amint kihozták a műtőből, bementem hozzá és letelepedtem mellé. Betakaróztam és Adamhez bújva kuporogtam. A két rendőr felvette a vallomásunk, majd elmentek, de Adam bent maradt velünk. Ben is megjelent Emily-vel, viszont mindannyian tiszteletben tartották, hogy nem akartam beszélgetni.
Valamikor elnyomhatott az álom, mert arra keltem, hogy valaki benyit a terembe. A szemeim szinte azonnal kipattantak, s figyelni kezdtem, hogy ki az. Először azt hittem, hogy képzelődöm, vagy álmodom, de mikor Ben, Tyler és Adam egyszerre ugrottak fel a székükből, akkor levert a víz. Napokig nem láttuk őket, aztán megjelentek a kórházban, úgy hogy elvileg senki nem szólt nekik.
-Milyen családias.-Mosolyodott el Cole, s mélyen a szemembe nézett.-Hiányoztál Elizabeth.
A pillantásától kirázott a hideg, de tartottam magam. A testem viszont nem viselkedett annyira természetesen. Az izmaim befeszültek és a kezem remegni kezdett az idegességtől.
-Takarodjatok innen most azonnal!-Szorultak ökölbe Tyler kezei.
-Csak a két régi barátunkhoz jöttünk.-Lépett Ryan ágyához Josh.
-Ne merészeld barátnak hívni Lizt!-Feszült be Ben is.
-Hagyjátok.-Léptem Tyler és Ben mellé, majd megfogtam a karjukat.-Nem éri meg.
-De igen, megéri, hogy végre beverjék a képüket.-Mondta villámokat szóró tekintettel Tyler.
-Te elmondtad nekik? El merted mondani?-Indult felém Cole, de Adam arrébb lökte.
-Állíts magadon!-Kiabált rá Adam.
-Beverem a rohadt képed!-Indult meg felé Ben.
-Elég!-Emeltem meg a hangom.-Nincs értelme beverni a képüket, kórházban vagyunk, túl hamar látnák el őket.-Huppantam vissza a székbe.
-Mindig imádtam, hogy ilyen okos.-Mosolyodott el Josh.-Menjünk innen Cole. Majd máskor elintézzük, amit el kell.
Cole még egyszer ugyan bemozdult, de aztán eltolta magátol Adamet, majd kisétáltak ördögi mosollyal az arcukon, amiktől engem ismét kirázott a hideg.

***

A következő napokban szinte második otthonommá vált a kórház. Ryan felébredt, s minden nap legalább egyszer látogattam őt és ott töltöttem több órát is. A többiek mindenben mellettem álltak és segítettek amiben csak tudtak, így valamennyivel könnyebb volt.
Miután kiengedték Ryant, minden visszállt a régi kerékvágásba, csaképp ő már nem Cole-ékkal lógott. Legalábbis nem úgy, mint addig és folyamatosan vigyázott rám.
A kutyust és a cicát megtartottuk és amúgy sokat segítettek a lelki bajainkban. Persze a rémálmok nem múltak, így szinte minden este együtt aludtunk. A történtek miatt tolódott a kis találkám is Adammel a munkahelyén, így azt beszéltük, hogy majd hétfőn látogatom meg, hogy megnézzük a képeket.
Pénteken már indultam haza a munkából, hogy aztán Tylerrel a reptérre menjünk Lucy-ékért, amikor egy rémült tekintetű nő lépett elém.
-Te vagy Elizabeth Swan, igaz?-A hangja kétségbeesetten csengett.
A szemei alatt fekete karikák jelezték, hogy már jó ideje nem aludt rendesen, szemeiben mérhetetlen fájdalom csillogott, miközben ott volt mellette a reménykedés. Bőre fehér volt, ajkain sebek voltak a rágástól, körmei csonkig lerágva, keze remegett.
-I...igen. Miben segíthetek?-Nyeltem nagyot.
-Beszélhetünk?-Könnyezett be, s alsó ajka megremegett.-Kérlek, nagyon fontos lenne. Azt mondták, hogy téged keresselek meg és veled beszéljek.