Something new

7. Fejezet

Gera Korinna
2019. október 23.

Mikor már az autóban ülve tartottunk hazafelé, Bence megkérdezte:
- Jól érezted magad?
- Nagyon! Köszönöm, hogy elhoztál! – mosolyogtam rá. – Ja, amúgy anyu mondta, hogy ebédelj nálunk, ha szeretnél.
- Megyek szívesen, köszi. – válaszolt. – Egyébként figyelted az edzést is?
- Persze. Ügyes voltál. De komolyan. Látszik, hogy jól érzed magad a csapatban. Meg jó fejek a csapattársaid is.
- Be voltak fenyítve, hogy viselkedjenek. – nevetett. – Jó fejek tényleg, csak idióták.
- Olyanok, mint te – nevettem
- Kb. ja. De imádom őket. Danikát meg főleg.
- Hihetetlen édes kissrác. És Gréti is aranyos.
- Örülök, hogy jóba lettél velük. Szeretnél jönni a meccsre hétvégén?
- Szeretnéd, hogy jöjjek? – kérdeztem vissza mosolyogva.
- Jó lenne – mondta szintén mosolyogva és ismét a lábamra tette a kezét és így vezetett tovább. – De cserébe én is mennék egy versenyedre.
- November 10-én lesz megint versenyem. Örülnék ha eljönnél.
- Akkor ezt megbeszéltük. – mosolygott rám. Időközben haza is értünk. Ezúttal mindenki itthon volt, filmet néztek a nappaliban. Amikor Jonatán meglátta Bencét rögtön hozzá rohant és átölelte a focista derekát.
- Szia, Törpe! Mizu?
- Fifázunk? – tért a lényegre az öcsém.
- Mindenképp – nevetett Bence. – Sziasztok! – köszönt a többieknek is.
- Szia! Én nem ugrok rád, ha nem gond. – röhögte ki apa.
- Pedig pont kérni akartam. - válaszolt szintén nevetve és kezet fogott vele. Bence köszönt még anyának és Hannának is, aztán leültünk melléjük filmet nézni. A jégvarázst nézték egyébként, már vagy kb. századszorra. Szeretem ezt a mesét, de szerintem egyszer bőven elég volt látni.
- Nem nézünk valami mást? – néztem Bencére. Láttam, hogy ő sem bírja ki ha Elza vagy Anna megint énekelni kezd.
- Nincs valami akciófilmed? – kérdezett vissza.
- De van. – álltam fel a kanapéról és elindultam a szobám felé, a focista pedig követett.
- Életmentő, azt hittem felkötöm magam. – könnyebbült meg
- Jó mese amúgy, de hetente egyszer megnézzük, úgyhogy már én is unom. Ott vannak a DVD-k. – mutattam az egyik polcra miután felértünk a szobámba. Bence a Kingsmant választotta, ami az egyik kedvencem. Elindítottam a filmet és leültem Bence mellé, a focista pedig a vállamat átölelve húzott magához, ami miatt kissé nehezen tudtam a képernyőre koncentrálni. Kb. a film felénél tartottunk, amikor Hanna jött szólni, hogy kész az ebéd. Lementünk és elfogyasztottunk az isteni gulyáslevest és palacsintát, amit anyu csinált.
- Palacsintát ehetsz? – kérdezte Bence.
- Ez diétás. Cukormentes és teljes kiőrlésű.
- Ugye, hogy nem lehet érezni, hogy más? – kérdezte anya a focistát.
- Egyáltalán nem. A lekvár meg a Nutella is cukormentes?
- Aha. Olyan jó, hogy már mindenből van diabetikus. – mondtam mosolyogva. Nem sokkal később befejeztük az evést, így miután elpakoltunk magunk után, visszamentünk és megnéztük a film végét. Ezúttal én bújtam oda Bencéhez, amin ő csak mosolygott és belepuszilt a hajamba. Szerintem be is aludtam egy kicsit, de egyáltalán nem bántam.

Amikor vége lett a filmnek nem akartam felkelni a focista öleléséből, és ezzel láthatóan nem voltam egyedül. Szívesen megnéztem volna így még egy filmet, de Bencének volt jobb ötlete is.
- Nem jössz el velem kutyákat sétáltatni?
- De szívesen, megnéztem tegnap az instádon, nagyon aranyosak a kutyusok.
- Igazi rosszcsontok egyébként, de tényleg nagyon cukik. – nevetett még mindig engem ölelve.
- Kíváncsi vagyok rájuk. – mosolyogtam
- Akkor mehetünk? Megvan már a jogsid?
- Megvan. Még csak három hete, de megvan.
- És szeretnél vezetni? – ajánlotta fel.
- Igeen, köszi – nyomtam egy puszit az arcára. Már indultunk volna lefelé, amikor anya jött fel szólni, hogy elviszik a tesóimat játszóházba. Mi is elmondtuk, hogy hova megyünk, gyorsan elköszöntünk a többiektől aztán elindultunk. Tudtam merre kell menni Bence lakásához, hisz korábban már voltam nála, így tényleg én vezethettem. Gyorsan odaértünk, hisz nem lakott messze tőlünk. Miután kiszálltunk az autóból, nevetve ránéztem:
- Na, nem volt halálfélelmed?
- Dehogyis, ügyes voltál. – húzott magához átkarolva a vállam. Mikor beléptünk a lakásba két aranybarna szőrgombóc rohant felénk, pontosabban Bence felé. Leguggoltam, hogy megsimogassam őket.
- A világosabb szőrű Nachos, a nagyobbik pedig Nala.
- Hát sziasztok – gügyögtem a cukiságokhoz.
- Úgy látom, bírnak téged. Kénytelen leszel gyakran átjönni...
- Csak kibírom valahogy – nevettem fel.
- Rájuk teszem a pórázt, és mehetünk. – mondta, és így is tett majd elindultunk a közeli parkba sétálni. - Melyikőjüket szeretnéd hozni? – kérdezte, amikor már kiértünk a szabadba.
- Nachost – nyúltam a kisebbik kutyus pórázáért, amit a focista oda is adott. Egy ideig csendben sétáltunk egymás mellett a Népliget parkban. Imádom ezt a helyet. Kiskoromban mindig itt voltunk anyával, ha nem voltam oviban, amikor apa épp edzésen volt. Mindig össze-vissza rohangáltam a fák között. Ilyenkor, ősszel a legszebb a park szerintem. A már lehullott levelek sárgás barnává varázsolják az alapból zöld füvet. Ilyenkor mindig vagy barna leveleket, vagy gesztenyét gyűjtöttem anyával, amikor kicsi voltam. Ugyanígy tavasszal virágot szedtem, télen a hóban játszottam, nyáron volt, hogy vízipisztollyal lőttük egymást. Felnőtt fejjel visszagondolva, utóbbit anyu nem élvezhette annyira, mint én. Nekem viszont gyerekkorom meghatározó emléke ez a park. Nem volt olyan hét, amikor ne lettem volna itt. A legjobb mégis az volt, amikor apa már végzett az edzéssel és annak ellenére, hogy biztosan hulla fáradt volt, mindig focizott velem itt egy kicsit. Kisgyerekként nem is gondoltam bele, hogy mennyire fáradt el edzésen, de ezzel ő nem foglalkozott. Tudta, hogy ezzel örömet okozhat nekem, és csak ez érdekelte. Szinte ez volt az egyetlen, ami hiányzott, mikor Angliába költöztünk. De anya talált egy parkot nem messze a West Bromwich edzőközpontjától és ott játszottunk. Apa pedig jött edzés után, hogy focizzon velem. Később az óvodába, majd az iskolába jött értem. Ez a hagyomány megmaradt a húgom születése után is, egy idő után pedig ő is jött velünk. Sose felejtem el ezeket a délutánokat.
A szép gyerekkori emlékekből a mellettem sétáló focista zökkentett ki.
- Köszönöm, hogy eljöttél velem – mondta miközben rákulcsolta ujjait az enyémekre.
- Én köszönöm, hogy elhoztál magaddal. Annyira örülök, hogy újra jóban vagyunk.
- Mármint ennyire jóban? - nézett az összekulcsolt kezeinkre mosolyogva.
- Ajj igen – jöttem zavarba.
- Olyan édes vagy, amikor elpirulsz – nevetett ki.
- Csak ilyenkor?
- Mindig. – adott egy puszit az arcomra.