Mikor akarod feladni? [USSR x Third Reich] [Countryhumans] (BEFEJEZETT)

•1•

°A jelenben°

Épp az újabb és jobb tank tervrajzát nézegettem.

Nem tudom hogy és mikor de USSR-rel találtam szembe magam. Kisebb szívroham, de legalább felébredtem.

- TE ROHADÉK! - csapkodni kezdtem a mellkasát.

- Csak nem megijedtél? -tolt arrébb és szemügyre vette a tervrajzot.

- Mégis hogy jutottál be?

- Nem volt ott senki ezért gondoltam bejövök.

- Nem gondolod hogy kopognod kellett volna?

- Minek?

- Mivel ez az én irodám? - pattogtam és éreztem hogy egyre idegesebb leszek.

Erre csak vállat rántott és vizsgálta tovább az adatokat.

- Nem gondolod hogy ez egy kicsit magas?

- 5 méter magas? Volt ennél már magasabb tank is amit megterveztem csaaaaak... Az nem indult el - vakargattam a tarkóm.

Az én engedélyem nélkül ekkezdett firkálgatni a tervrajzba.

- MIIIIT CSINÁLSZ TE?! - igaz hogy válláig is csak lábujjhegyen állva érek fel, de ráugrodtam hogy véletlenül se rajzolgasson vagy írjon a mesterművembe! De meg se moccant csak írosgatott. Ekkor viszont már beleharaptam a nyakába. Semmi. Ennyire gyenge lennék?

- Te meg mit csinálsz? - morrant fel USSR.

- Ezt én is kérdezhetném, Idióta! - és kikaptam a kezéből a tollat.

- Segítek. Ha túl nagy a tank nem indul el, és a semmiért dolgoztok, inkább kisebbet és gyorsabbat. Erős páncélzat, stb. És neked mi a mentséged, Pöttöm?

- Ne hívj így! - ütögetni kezdtem a fejét de persze meg se érezte. - Az a mentségem hogy nem rajzolgathatsz illetve írhatsz az ÉN tervrajzomba!

- Nem rajzolgatnék ha te nem lennél ilyen fogyatékos.

- Nem vagyok fogyatékos! - Huppantam egyet a földön mivel a rohadék ledobott magáról.

- Akkor ne viselkedj így, fogyaték.

- Mondom hogy ne hívj így! Rohadék... - mormogtam.

Felkeltem a földről és leporoltam magam. USSR csak bámult engem én meg nem tudtam hogy mi is van.

- Mit bámulsz hústorony?

- Idióta - mosolygott rám, amitől persze a hideg kiráz...

- Fogd már be! - fordultam el tőle és azon a bazinagy ablakon néztem ki ami az asztalom mögött van. Szerettem a kilátást. Mindig megnyugtatott.

Sokszor mosolyog rám... Irritál mégis vonzó. Megőrültem... Asszem.

- Miaz pötttöm? Csak nem zavarba jöttél?

- Ne. Hívj. Így! És miattad  zavarba jönni? Semmiképp!

- Ha te mondod - vállatrántva odasétál mellém. Már a jelenléte is idegölő. De mégis imádom.

°°° °°° °°° °°° °°° °°°

Ennek a napnak is vége. Itt az este. Én és a fiam, Német. Őt még nem akarom belekeverni a háborúba. Még csak 8 éves.

- Papa? -nézett fel rám csillogó szemeivel.

- Mond csak. -simogattam meg aprócska fejét.

- Ha felnövök olyan akarok lenni nint te! - nyomta meg arcom.

- Ezt még gondold át, rendben? - bólintott majd megölelt. El se hiszem hogy ennyire aranyos tud lenni. Mondjuk még gyerek, kis ártatlan.

El se hiszem hogy van egy fiam. De még nem tudja hogy ki is vagyok. A szemében csak a „hős” apja, aki minden tőletelhetőt megtesz a boldogságukért.

Onnan tudom hogy elmondta nekem.

- Gyere, ideje hogy aludjunk. - karjaimba vettem kicsifiam és az ágyhoz sétáltam vele.

- Papa, aludhatok veled?

- Miért is ne. - s azzal a szobámba vittem. Szépen befektettem az ágyamba és azzal el is aludt. Édes mikor alszik.

Átvettem a ruhámat ami kivételesen nem egy másik egyenruhám volt, és befeküdtem Német mellé. Egyből hozzámbújt.

Úgy aludtam el.

°Folytatjuk°