VágyÁlom

51.

Somának igaza volt, agyaltam. Szinte egész éjjel. Mindenen. Tovább tanulás, munka.

Reggel korán elmentem, úgy éreztem szükségem van egy kis szellőztetésre ezért futni mentem a parkba. A szívem nem arra húzott. Mire észbe kaptam már a temető kapujában voltam.

Nagyon rég jártam kint. Szégyelltem magam miatta.

Került ki pad. Közel a sírhoz. Ott ülve néztem ki a fejemből. Hallgatva a szél zúgását, a madarak dalát.

Gondolkodtam az elmúlt időn. Hogy Soma mennyi űrt tölt ki a szívemben. Neki köszönhetően tudok boldog lenni.

Ziláltan állt meg mellettem. Futhatott.

- Baby! - fujtatott - Mindenütt kerestelek. - ölelt magához.

- Semmi bajom. Csak futni akartam. Végül itt kötöttem ki. - próbáltam megnyugtatni - Olyan régen voltam itt.

- Bármikor kijöhetsz, el is kísérlek ha úgy szeretnéd. Elkísérlek bárhova. - vett mély levegőt - Tudod sokat gondolkodtam...rajtunk. A jövőnkön.

- Igen?

- Döntésre jutottam.

Egy kicsit ijesztő volt.

- Veled szeretnék élni életem végéig. Szeretném itt...édesanyád és nővéred emléke előtt  megkérdezni, hogy lennél e a feleségem? - térdelt le előttem.

Könnyeim lassan végig folytak arcomon amint ráeszméltem, hogy ez a valóság heves bólogatásba kezdtem.

- Igen! Igen, igen, igen!

Felkapva pörgetett meg.

- A világ legboldogabb emberévé tettél. - csókolt meg.

Igen, tudom. Nem a legromantikusabb egy temetőben való lánykérés én azonban mégis örültem, hogy mindez itt ezen a helyen történt meg.