Árnyvadász történetek

11. Fejezet: Kétségek között

Miután Magnus egyedül maradt az Alicante-ban lévő lakásában, macskára emlékeztető mozdulatokkal kinyújtózott, miközben kisétált a teraszra. A démontornyok varázslatos jégcsapra emlékeztetve magasodtak ki Alicante gyönyörű, ősi épületei között. A tornyok között lágy szellő süvített végig. A tengervíz sós illata úgy utazott a friss szellő hátán mintha csak egy varázsszőnyegen utazna. Magnus nagyot szippantott a levegőbe, majd elégedett mosollyal vissza indult a nappaliba. 

A telefonja megcsörrent. Egy ismeretlen hívó. 

-"Igen, itt Magnus Bane."

-"Magnus..." - egy fájdalmasan ismerős női hang.

A levegő megfagyott Magnus körül, a keze ökölbe szorult, mintha az óra ketyegése is abbamaradt volna. Levetette magát egy fotelbe.

-"Camille. Mit akarsz? Hogy tudsz telefonálni?"- Magnus hangja rideg volt és durva, mint egy szúrós pokróc.

-"Nem is örülsz nekem? Tudod, hogy nem bírom a bezártságot Magnus. Nem válaszolsz az üzeneteimre. Még mindig haragszol rám a Naponjáró miatt?"

-"Camille, nincs miről beszélnünk, nem tudom hogy jutottál ki, nem is érdekel, de tartsd távol magad tőlem és a családomtól!"

Camille felkacagott. A hangjában volt valami megmagyarázhatatlan, talán őrületre hasonlító hangszín. "Család?! Magnus, Te is tudod, hogy 40-50 év és mind elhagynak. Én akkor is itt leszek, és Te is. Kellesz nekem Magnus. Tudod, hogy igazam van."

Magnus egy pillanatra csendben maradt. Az arcát a tenyerébe temette, majd nagyot sóhajtott.

Egyenletes, érzelemmentes hangszínben folytatta. "Utoljára kérdezem, Camille, mit akarsz tőlem?"- a boszorkánymester hangja olyan hideg volt, hogy a tüzet is képes lett volna megfagyasztani.

-"Téged, Magnus. Téged akarlak! Mindennel együtt, ami Te vagy! Azzal együtt, hogy száműztél engem. Megbocsájtottam Neked. Kérlek, hagyd hogy jóvá tegyem a hibáimat, tudom, hogy a végén csak ketten maradunk...Te is tudod."

Magnus-on hirtelen az emlékek hideg szele futkosott végig. Mennyire vágyott arra évtizedekig, hogy Camillle ezeket a szavakat mondja neki, annyira szerette őt. Vagyis azt hitte, hogy szereti. Nem érzett már semmit Camille iránt, de az, amit a szavai hatására érzett most, az idegen volt számára. A nő mindig is a manipuláció mestere volt, amit szavakkal nem ért el, azt pedig vámpír trükkökkel igen. A boszorkánymester nem értette a helyzetet, de az, amivé látta Camille-t változni a legcsekélyebb bizalmat is kiölte a nő iránt a szívéből.

-"Miért most mondod ezeket nekem? Nem mintha számítana már, nem mintha számítanál már...de...miért most? Miben mesterkedsz?"

-"Semmiben. Magnus találkozz velem! Had mondjam el személyesen amit érzek! Hallgass meg, kérlek..."

-"Nem, Camille. És kérlek, ne hívogass, ne írogass."- Magnus letette.

Meredten bámult maga elé pár percig, majd megrezzent a telefonja a kezében. Camille: Hagyok Neked időt. 

"Gyerünk, kezdjünk. Az első órát velem töltöd."- szólt határozott hangon Isabelle, miközben megjelent az edzőteremben. "Ígérem, kíméletes leszek." 

-"Kérlek, ne!" - szólt Clarie, szemében elszántság csillogott. Bár nem mondta, de az éjszaka folyamán rengeteg emléke vissza tért.

A következő pillanatban már ott volt Isabelle előtt, támadni próbált a kezében lévő botokkal, Isabelle kivédte. A botok csattogtak, visszapattantak az ütésektől. Clarie hirtelen magasat rúgott, Isabelle nem számított rá, hogy ennyire megy még ez neki, úgyhogy nem tudta kivédeni, majd hátrébb húzódott mosolyogva. "Oh, szóval így állunk?!"- hangja meglepett és vidám volt. "Akkor induljon a harc!" Clarie visszamosolygott és belevetették magukat az edzésbe.