Végállomás: Yokohama

Kettő

Azusa ebédidő után érkezett az irodába. A kíváncsi tekintetek nem hozták zavarba, amikor belépett az ajtón. A megjelenése hasonló volt, de a kisugárzása egészen megváltozott az előző naphoz képest. Üdvözölte a bent tartózkodó két férfit, majd egyenesen Dazaihoz indult, a szomszéd szobában ülő titkárnők ámulatára.

– Watari-san. – Kunikida tartózkodón viszonozta az üdvözlést, de méricskélő pillantását nem vette le róla. Már az utcán is felismerte volna Azusát a különleges, korához nem illő ruhák miatt, de akkor úgy érezte, először látja a lányt. Nem hasonlított a tegnapi önmagára.

– Olvasta a levelemet, Kunikida-san? – Azusa Dazai asztala előtt állt, mégsem őt, hanem Kunikidát figyelte. Megtámaszkodott egy irattartó mellett, csípőjét is az asztalnak döntötte, tetézve a belőle sugárzó erőt és határozottságot.

– Nem – felelt kurtán, megigazítva a szemüvegét. Kunikida nem tudta hová tenni a változást, bár az oka nyilvánvaló volt: Dazai képessége többé nem hatott Azusára.

– Mégis úgy érzem, sok mindent tud rólam. Dazai-san, beszéltél neki? – Az éles fényű szempár most Dazaira siklott. Azusa nem mozdult, a válla felett fordult Dazaihoz, aki valamilyen belső számításra hagyatkozva türelmesen kivárta, hogy megszólítsa.

– Nem többet, mint amit te is elmondtál már, én csak összefoglaltam – tárta szét a kezét Dazai. Már nem színlelte a munkát. Kunikidát fontosabb dolgok kötötték le a lazsálásánál, és Dazai is szívesebben foglalkozott Azusával, mint a rá váró papírhalommal. – Köszönöm, hogy ilyen hamar visszajöttél, Azusa-chan. Folytathatjuk?

Felállt, hogy egy kisebb helyiségbe vezesse Azusát, először törve meg a lány határozott fellépését. Amikor Dazai mellé ért, megremegett az asztalon támaszkodó karja. Dazai csalódottan, egyszerre kis izgalommal a mellében vette észre a csupasz bőrét. Azusa az előzőhöz hasonló, de rövid ujjú ruhát viselt, és fél fejjel kisebb lett. Úgy tűnt, egy időre lemondott a magas talpú szandálról a stabilitás kedvéért.

– Kunikida-san is ott lesz? – Azusa szemöldöke összehúzódott a haja alatt, Dazai ebből csak egy kis rándulást érzékelt. Mosolyogva nemet intett. Bár hanyagság volt, kabátzsebébe süllyesztett kézzel állt meg Azusa előtt, nehogy akaratlanul is hozzá nyúljon.

Dazai általában ura volt a tetteinek, hiába szorult gyakran improvizálásra. A nőkkel szemben viszont megváltozott. Szerette kényeztetni, elbűvölni, mindenekelőtt pedig zavarba hozni őket egy ártatlan kérdéssel: hajlandóak lennének-e vele kettős öngyilkosságra. Azusa helyzete ezt kiverte a fejéből, de az inger, hogy a kezébe vegye és simogassa a kezét, ahogy alig fél órája tette a lenti kávézó pincérnőjével, erős maradt. Koncentrált, hogy fékezze magát, mert Azusa elsősorban munka és nem nő volt, főleg nem Kunikida előtt. Újra, gyengédebben rázta meg a fejét, elhessegetve minden kéretlen gondolatot, és válaszolt Azusának.

– Nem, neki más dolga van. Egyelőre mit szólsz hozzám, Azusa-chan? Ha nagyon érdekes dolgokat mondasz, úgyis megismételheted a többiek előtt.

Azusa tartása megváltozott. Összefonta a kezét a melle alatt, védekezve a helyzettől, a hangja viszont erős maradt. Dazait egy pillanatra tényleg hercegnőre emlékeztette, már csak egy kimonó és a megfelelő hajdísz hiányzott róla.

– Redben – mondta rövid hallgatás után. Hagyta, hogy Dazai a szomszéd szobába kísérje. Az ajtó becsukása elnyomta a hangját, Dazai viszont mindenre figyelt, így megértette: – Nem biztos, hogy meg akarom ismételni.

– Rajtad áll. – Dazai hellyel kínálta. A szoba szűk pihenő volt, egy kis kanapé, két szék és egy dohányzóasztal alkotta a berendezést. Dazai Azusával szemben, az egyik székre ült, keresztbe tette a lábát. – Hogy érzed magad, kisasszony?