Wine - Mámoros cseppek I. kötete (befejezett)

🇪​🇱​🇪​🇻​🇪​🇳​

Alapjáraton véve szeretek élni. Bár sokszor szivat az a gunyoros mindenható ott fennt, de ettől függetlenül szeretek tapasztalatokat szerezni, különböző érzéseket érezni, mert akármennyire is fájdalmas, az ember szereti ezeket átélni. Mert érezni jó dolog. Még akkor is, ha az igazából belülről mar, és nyughatatlanul, már zavaróan szüntelen. De jó. Jó, mert a fájdalom annak a jele, hogy volt jó dolog is az életedben. Csak annak a résznek vége. A fájdalom egy jel. És ha nincs fájdalom, nem tudod értékelni a jó dolgokat. Daeron ezt jelentette, illetve jelenti még mindig számomra. Ő a boldogság, és ha már nincs velem, a vele együtt járó fájdalom. Ő alkotja az érzéseim.

Szokásosan bámulatos eszmefuttatásom a telefonom kegyetlenül kellemetlen csörgő hangja szakította félbe. Épphogy csak egy nemtörődöm pillantásra méltattam a nevet, mely jelentése így el sem jutott az agyamig, mire felvettem, és a már megszokott mondatokat címeztem a vonal másik végén lévő személynek;

- Halo, itt Lorelei Montgomary beszél!

Hangom késként vágott bele a lakásomban uralkodó csendbe. Egyedül igen nagy csend uralkodik a káosz felett.

- Lore... - szólalt meg a már ismerős bariton. A szívem heves tempóra kapcsolt, agyam beadta a kulcsot, ezzel hivatalosan is lemondva rólam.

- Miért hívtál? - kérdeztem egy torok köszörülés után.

Csoda, hogy beszédképes állapotban vagyok. Már hetek óta nem hallottam felőle...

- Tartozom neked. - csendült fel a vonal másik végén.

Najó, azért ennél többre számítottam. Mármint nem hallok felőle, elég tragikusan váltunk el egymástól, aztán felhív, az ok pedig az, hogy tartozik nekem.

Ebben a pillanatban egy apró kuncogást hallottam Daerontól. Ismert már annyira, hogy tudja, hogy most azonnal elkezdtem felháborodva tanácskozni magamban, hogy ez a mondat mit jelenthet, nem kell hozzá látnia, hogy pontosan lássa maga előtt.

Ám én mégis eltöprengtem azon, hogy ezt mire érti. Pénzzel ugyan nem tartozott, mindig ő fizetett, ha elmentünk valahova, akárhányszor is ellenkeztem. Inkább én tartozom neki.

De akkor mire céloz?!

- Najó, látom nem jöttél rá, úgyhogy felvilágosítalak. - mondta, ám az, hogy milyen szinten szórakozott rajtam leírhatatlan volt.

- köszönöm... - dünnyögtem, majd vártam, mi sül ki ebből a helyzetből.

- Amikor találkoztunk, tudod, a fesztiválon...

Hogy is felejthetném el...

-... Nos akkor megígértem valamit, amit azóta sem pótoltam be.

És akkor leesett. Ígért nekem egy túrát egy bizonyos boros pincében. Ezért cserébe megadtam a számom.

És még én nem tartom magam könnyű prédának...

- Nos... - kezdtem - valami talán mégis rémlik.

- Helyes. Akkor este hétkor ott leszek nálad! - felelte jókedvűen, majd hallottam, ahogy leül a kanapéjára. A tárgy megadóan gyűrődött össze alatta, mely olyan hangot adott ki, mintha valaki nagyon szomorú lenne, és a következmények nélkül csak tenné amit tennie kell.

- Várj, nem mondtam, ho....

- Majd kopogok. - vágott bele a szabamba, tiltakozást nem tűrően, mégsem tűnt mérgesek. Inkább szórakoztatta a helyzet.

- De, én...

- Viszlát, Lorelei! - mondtam, majd kuncogva rámcsapta a kagylót. Én csak dermedten ültem a konyha asztalon, és gondolkodtam.