Segítség! A szomszéd srác egy félisten {Jikook} BEFEJEZETT

29. fejezet

˜Jimin szemszöge˜

-Biztos vagy benne, hogy a szüleidet nem fogja zavarni, hogy együtt megyünk haza? – kérdezte Jungkook.

Segítettem neki összepakolni a cuccait, hiszen a bordái még nem épültek fel teljesen. Három hete, hogy kihoztak engem a zárkából. Hál istennek megúsztam egy törött karral, amit begipszeltek és kb két hónapon keresztül kell hordjak. Jungkook kikönyörögte, hogy maradjak vele a kórházban az alatt a három hét alatt, amíg itt tartják őt. Nem tehettem mást, az orvos is beleegyezett, de végre itt az idő, hogy haza menjünk.

-Ne hülyéskedj már, tudod, hogy bírnak téged a szüleim, nem úgy mint engem a tieid. – dobtam oda neki az egyik boxerét. A szülei visszavonták a feljelentést, persze húzták neki a szájukat, de nem tehettek mást, ugyanis az én Jungkookom teljes mértékben kiállt mellettem.

-Jól van na, nem kell felhánytorgatni. Mellesleg pedig örülj, hogy te vagy Yoongi nem vagytok böribe. Ugye tudod, hogy ezt nekem meg kell hálálnod? Méghozzá egy kiadós szex maratonnal!! – mondta, majd benedvesítette ajkait.

Ez most komoly? Kb egy hónapja nem szexeltünk, erre ilyeneket mond és csinál. Nem is értem, hogy hogy a szarba bírtam ki mellette három hétig egy kórteremben.

-Ohh igazán? Akkor jobb, ha felkészítem magam. – kacsintottam rá.

Egyszerre csuktuk be a bőröndjeinket.

-Azt hiszem indulhatunk... – mondtam neki.

Jungkook szülei nem tudtak eljönni, mert valami céges csapatépítő tréningen vannak, szóval mi visszük haza őt is. Ilyenkor nem is győzöm meghálálni a szüleimnek és apám cégének, hogy pont Jungkook szomszédjává tettek. Anyámék a parkolóban vártak minket és mikor megláttak minket, anyám volt az első, aki kiszállt és szaladt felénk kitárt karokkal.

-Hál istennek, hogy végre itt vagytok!! – majd odament Jungkookhoz és megölelte őt. – Hogy van az én kicsikém? Jobban vagy már?

-Ez most komoly anya? Én vagyok a gyereked és nem Jungkook!! – lóbáltam előtte a kezemet, mintha nem ismert volna fel. Persze csak vicceltem, nagyon örülök neki, hogy a szüleim ennyire elfogadóak Jungkookkal szemben.

-Jajj menj már! Neked nem is kellett volna bent maradnod, éppen csak megroppant egy csontocskád! – ütögette meg a hátamat, persze csak gyengéden. Emlékszem menyire aggódott értem és sírva szaladt be a sürgősségire, hogy megbizonyosodjon róla nem haltam meg.

-Na elég lesz a nyáladzásból, azt hiszem jobb, ha indulunk! – csapta ösze kezét apám és a kocsihoz invitált minket.
Jungkookkal hátul ültünk, kezünket összekulcsolva tartottuk és úgy tettük meg a hátralévő utat. Annyira de javu érzésem volt. Emlékszem, mikor ugyanígy fogtuk egymás kezét a kocsiban, amikor együtt mentünk suliba.

Mikor megérkeztünk Jungkooknak segítettem felvinni a szobájába a cuccait, mert nem hagytam neki, hogy egyetlen egy táskát is cipeljen. Neki még gyógyulnia kellet, viszont az én egyik szabad karommal simán emelhettem akár nehéz tárgyakat is.

Miután itt végeztem, az én cuccaimat is felvittem a saját szobámba és megbeszéltem anyáékkal, hogy ma Jungkooknál töltöm az éjszakát, mivel a szülei ma még nem fognak hazaérni.

Összeszedtem néhány cuccot, amire szükségem lesz Jungkooknal és egy táskába tettem, azzal visszaindultam hozzá.
Jungkookot a szobájában találtam, az ágyon hanyatt fekve és a tőlem kapott nyakláncot tanulmányozta. Én is hanyatt vágtam magamat szorosan mellette. Egy darabig csendben néztük, ahogy néha-néha az ezüst medál megcsillan a lemenő nap sugaraiban, majd megtörte a csendet.