Mákosrétes (befejezett)

Harmincötödik - Plakátok

   Benett csütörtökön utazott el, éjszaka. Tíz körül én, Dalma, Mezei Marci, Borka és Máté kikísértük őt Ferihegyre. Egy kissé kínos volt a részemről, hiszen amióta szakítottam vele, nem beszéltünk egymással. Ezek után hazataxiztam, Ildi megengedte. Nem sokszor volt szerencsém taxiban ülni, hiszen rettentő drága mulatság, így kicsit élveztem a dolgot. A taxisofőr sokat nem beszélt, én viszont lelkesen meséltem neki el az élettörténetem, mert bizonyos filmekben mindig a taxisokat a legjobb hallgatóságként mutatják be. Ehhez képest a taxis bácsi csak hümmögött, és lényegében semmit nem reagált a mondandómra. Végül megérkeztünk, odanyújtottam kettő kétezrest a taxisnak, mondván, hogy tartsa meg a visszajárót. Erre kijelentette, hogy kétszer ennyivel tartozom, és legyek szíves kifizetni. Ijedten kapkodva átadtam neki a helyes összeget. Nem volt egy szép búcsúzkodás, az biztos.

   A tengerimalacnak Ildi egyébként nem nagyon örült, nem kedvelte a rágcsálókat, de  ha már megkaptam ajándékként (legalábbis ezt meséltem) akkor szerzett neki egy tisztességes ketrecet. Lefekvés előtt egy kicsit még játszottam vele, a nevén gondolkodván, de semmi nem jutott eszembe.

   Másnap az iskola folyosóján sétálva figyelmes lettem arra, hogy több helyen is plakátokat helyeztek ki. Közelebb léptem az egyikhez, megvizsgálva a plakát tartalmát. A tengerimalacról szerepelt róla egy fotó. Egy pár lépéssel tovább sétálva láttam is, hogy egy vékony, szőkés hajzatú lány ragaszgatja ki a képeket, amik felett egy hatalmas "ELTŰNT" fejléc szerepelt. Ahogy meglátott, odasietett hozzám, és kezembe nyomott pár plakátot.

- Teó, de jó, hogy itt vagy! Tudnál egy pár percet segíteni ebben? - nézett rám a lány, keskeny ajkait széles mosolyra húzva.

- Öhm... - pislogtam rá kissé értetlenül. - Bocsi, de ismerjük egymást? 

  A lány vékony ajkait gyorsan lebiggyesztette, arcbőre hamar elvörösödött. Fogta magát, és hozzámvágta a köteg plakátot.

- Zita! ZITA VAGYOK, ZITA, FOGD MÁR FEL, MELLETTED ÜLÖK BIOSZON! - sikította a lány, majd elcsörtetett, otthagyva engem a plakátokkal.

  Annyira szürreális volt, ahogy ez a lány lekiabált engem, hogy ahogy leguggoltam a földre összeszedni a szétszóródott papírokat, elfogott a röhögőgörcs. Lerogytam a hideg kőburkolatos folyosóra, és csak nevetgéltem egymagamban a papírkupac tetején. Természetesen már a sikítással magamra terelődött jó pár diák figyelme, a nevetést pedig már egyenesen a fél folyosó végignézte megbotránkozó tekintettel. Páran csak igyekeztek ignorálni, és kikerülni a földön heverő papírokat. 

  Aztán végre valaki volt olyan udvarias, hogy segédkezett a papírok felszedésében. Az orosz fiú amint meglátta a plakátokat, akaratlanul elvigyorodott. Leguggolt mellém, és segített összeszedni a tengerimalacos plakátokat. Én is összeszedtem magam, feltérdepeltem, és munkához láttam.

  Iván nem szólt hozzám, de a segítséget egy kezdeményezésnek tudtam be. Így mikor végeztünk a papírok összeszedésével, és felálltunk, megszólítottam.

- Hé, mit szólnál... Ha az összeset kidobnánk? - mosolyogtam rá a fiúra, aki a legutóbbi találkozásunkhoz képest megenyhült.

  Valószínűleg a szituáció okozta ezt, hiszen mégis csak a tengerimalac-lopás egy olyan közös élmény volt, amely mindkettőnkben megmaradt egy jó ideig.

- Vagy rituálisan égessük el őket - mondta játékosan Iván.

 A szürkéskék egérszemeiben megcsillant az a vidámság, amit rég láttam rajta.

- A gimivel együtt! - lelkesedtem tovább.

  A plakátokat végül elraktam a táskámba, hogy véletlenül se mentsék ki a kukából a gimnázium épületében. Ivánt elkísértem az osztályterméig. Hosszas másodpercekig csendben voltunk, nyugtalan, kínos csendben. A fejem azon kattogott, mégis hogy tarthatnám fenn ezt a felhőtlen kis beszélgetést, hogy ne kezdjen el újra ignorálni.

  Végül természetesen a legtapintatlanabb módon rákérdeztem, hogy na és mizu vele és a könyvtáros barátnőjével, Zsófival. Iván kissé értetlenül végigmért engem. Aztán kijelentette, hogy Facebook-on Zsófi megjelölte egy Tibi atyás poszt alatt, és azóta nem nagyon szándékozik vele tartani a kapcsolatot. Ami lássuk be, teljesen érthető.

- Tibi atyánál nincs kínosabb. Amikor arra építesz fel egy brandet, hogy vicces a pap, mert iszik. Haha - imitáltam műnevetést, mire Iván egyetértően bólogatott.

  Megint beütött a csend. Belecsúsztattam a még régebben turizott, nagy zsebes farmerembe a kezem. Kicsit úgy éreztem magam abban a nadrágban, mint Avril Lavigne a kétezres évekbeli deszkás klippjeiben. Hátrabillentettem a testsúlyom, majd előre.

- Hát akkor, megyek órára..- túrtam bele a hajamba, de mivel elfelejtettem reggel fésülködni, gyakorlatilag beleakadtak az ujjaim. 

  Egy pár másodpercig szerencsétlenkedtem azzal, hogy kiműtsem a kezem a hajamból, Iván pedig csendben, türelmesen nézte ezt végig. Miután összeszedtem magam, elköszönt ő is, és belépett az osztálytermébe.

  Miután már megfelelő távolságra volt, egy hatalmasat sóhajtottam, és nekidőltem a folyosó falának. Tizennyolc évesen is képes vagyok zavarba jönni egy fiútól, és azon izgulni, hogy megfeleljek neki. Gratulálok, Teó!

  Ezután egy röpdogát írtunk bioszból, ami valószínűleg kettesnél jobbra biztos nem sikerülhetett, így puskáztam, ugyanis ugyan már elvileg tanultam azt az anyagot az évismétlésem miatt, de a hangsúly az elvilegen van. Azért egy művésztagozatos iskolában nem erőltették meg magukat a reálos tárgyak számonkérésénél. Az érdeklődőket persze elősegítették, mint például a fizika tanárom felkészített versenyekre, de ez az ő segítőkészségének volt köszönhető. 

  Puskázás közben azonban lebuktam, úgyhogy a biológiát oktató tanár már esküdt ellenségének titulálhatott. Már amúgy se szeretett túlságosan azóta, hogy Benett beült az órájára balhézni, de legalább akkor nem mentem bele én is a dologba. Megfenyegetett, hogy mostantól ha rendetlenkedésen kap, rögtön beírja a szaktanárit. Akármennyire is igyekeztem, az intőim  szépen sorakoztak egymás után. Mintha a szaktanári intők és az osztályfőnökik versenyezni akartak volna egymással, és a győztes pedig szépen elérhette, hogy kicsapjanak.

  Aznap kicsit egyedül akartam lenni délután. Leültem a kertbe a rozsdás hintaágyunkra a vastag, kockás mintázatú vászonkabátomban. Azokat a Poe novellákat kezdtem el olvasni, amiket még Benett ajánlott nekem. Ahogy lassan, komótosan hintáztam enyhén előre-hátra, a hintaárgy szerkezete nyikorgott, de valahogy ez a hang most egészen megnyugtatott. Fülemben halkan szólt a zene, egy nyugodtabb, ambient műfajú albumot hallgattam a Grouper-től. A nap hamar lement, ami mindig frusztrált. Rettentően vártam a nyarat, és nem is a meleg miatt, hanem a hosszú nappalok miatt. Besétáltam a szobámba, estig pedig tanultam a következő heti témazáró dolgozatokra. Javítanom kellett a jegyeimen, főleg a bioszt és kémiát illetően.