Darázsméz

Vágyálom

Évek után végre ott ültek egymással szemben. Hangosan nevettek, hevesen beszélgettek, érdeklődően figyelték a másikat. Már nem volt helye félelemnek vagy közömbösségnek kettejük között.
 - Na és? Van valaki a láthatáron? – kérdezte hirtelen komolysággal a pohara mélyébe bámulva a férfi.
 - Ami azt illeti... akad – felelte tartományosan a nő.
A férfi aprót bólintott. Sokáig nem szólalt meg egyikük sem.
 - És rá is úgy nézel, ahogyan rám néztél régen?
A nő szemei kikerekedtek a meglepődöttségtől.
Köhintett egyet, a víz után nyúlt, de ostobaságnak tartotta, ezért visszahúzta a karját, majd az ölébe ejtette. Az egész teste égett, még a vállain és az orrai hegyén is erős pír jelent meg. A férfi szórakozott, szeretetteljes mosollyal nézett rá.
 - Úgy gondolom, én mindenkire így szoktam nézni – suttogta végül, miután nagy nehezen megtalálta a hangját a kusza gondolatai között.
 - Mindenki iránt ennyire mély érzelmeket táplálsz? – füttyentett. – Becsületre méltó vagy túlságosan is naiv.
Szégyenlős mosoly pihent meg a nő arcán. Olyan volt, mint az ötéves kisgyerek, akit hazugságon kaptak.
 - Miért fontos ez annyira neked?
A férfi elengedte a füle mellett a nő kérdését. Számára mindig könnyen ment az érzelmei kimutatása. Könnyedén uralta a nőt régen is; egy tekintetével megkaparintotta és csak akkor engedte el, amikor ő akarta; de soha nem bántotta. Arra képtelen lett volna. Mindezek ellenére soha nem mutatta konkrétan a nőnek, hogy szereti. Vele nem olyan volt flörtölni, mint mással; vele nem úgy akarta tudatni ezt az egészet, amit érez, mint mással. Bánta is az évek alatt. Hogy nem mondta ki. Nagyon is látta a nőn, hogy szenved, és mégsem mondott semmit. Annyi szöveget betanult, annyiszor lefolyt már ez a beszélgetés az agyában és a végén mindig elcsesződött minden: miatta.
Amikor ismét fókuszba került számára a világ, a nő aggódó tekintetével találkozott. Nincs az az Isten, hogy van még valaki, akire így nézzen – gondolta.
 - Akkor úgy kérdezem: úgy néz rád, ahogyan én néztem rád régen?
 - Mit jelentene, ha úgy nézne rám, ahogyan te? – A férfi kábultan figyelte, ahogyan a nő ajkai remegve formázzák a betűket. A hangját nem is hallotta. Annyira lágy, annyira könnyű és jelentéktelen volt, mint egy tollpihe. Az első fuvallat felkapta és odébb dobta a szomszéd asztalhoz. Hiába néztek körbe az ott ülők; nem tudták kihez tartozott.
 - Azt, hogy valójában szerelmes beléd.