Boastful || Kempf Zozo

fourteenth

A tegnapi búskomor és szomorkodással teli napom után a mai sem volt piskóta. Kezdődött az egész azzal, hogy az eső a mai nap sem akaródzott elvonulni. Kora reggel az eső kopogására keltem az ablakon, sőt ébredezésem közepette még villámlott is egy párat. És ha nem lenne elég, hogy ez teljesen levitte a hangulatomat, akkor még a piros hetem is a mai nap kezdődött meg. Az első napjaimon általában haldoklom, szóval ilyenkor nem érdemes hozzám szólni.

Álmosan botorkáltam ki a konyhába, ahol bekapcsoltam a kávé készítő csoda gépezetemet, majd míg az életmentő italom készült, addig bevettem egy gyógyszert a fájdalmamra. A további fél percben lefeküdtem a konyhapultra, s néztem ahogy csordogál a kis pohárkába a kávém, közben próbáltam ébren tartani magamat. E jelenet közepette húgom is sikeresen felébredt, s kibattyogott ő is hozzám.

- Jó reggelt! – Köszönés kiegészítése képpen még ráfeküdt a hátamra.

- Neked is – motyogtam.

- Hogy aludtál? – kelt fel rólam, és kivett magának is egy kávés poharat.

- Elment egynek – vettem el a már elkészült italomat, belekortyoltam, és csak élveztem, hogy átjárja a testemet a melegség.

- Az jó tartalmas lehetett – mosolyodott el halványan, majd elindította a kávéfőzőt.

- Egy jó párszor felébredtem pár eszeveszetten nagy dörrenésre – huppantam le az egyik bárszékre. –, úgy látszik a pesti panelek nem a jó szigetelésükről híresek – szürcsöltem tovább az italomat. – És te? Hogy aludtál?

- Körülbelül ugyanez – foglalta el ő is a helyét az előttem lévő bárszéken. – Te figyelj már! Ma is elviszel? – váltott hirtelen témát.

- Ma nem lesz első órám, szóval marad neked a lábbusz vagy a tömegközlekedés. Te választasz.

- Ó! – hervadt le a mosoly az arcáról. – Reménykedtem pedig benne, hogy nem kell szétáznom – nevetett.

- Hát most ez van, bocsi – vontam meg a vállamat

- Nem gond – mosolygott rám. – De ha már itt ülsz ilyen tétlenül, ráadásul nem is kell sietned – vigyorgott sokat mondóan. –, akkor csinálhatnál nekem reggelit. Mit szólsz?

- Hát jó. De csak azért, mert úgy sincs más dolgom – Ez lehetőleg majd eltereli a gondolataimat.

- Köszi – nyomott egy puszit az arcomra, majd elment vélhetőleg felöltözni.

Nekiálltam reggelit csinálni Diának, és ha már itt vagyok, akkor magamnak is. A világ legegyszerűbb ételét készítettem el, ami rántotta volt egy kis baconnal megspékelve, plusz a tányéron raktam mellé zöldségeket is. Fő az egészség. Mondjuk ezt a legrosszabb ember mondja.

Dia átöltözött, rendesen felkészült a mai napra, hiszen rakott váltóruhát is, ha elázna. Okos a lány. Majd megreggeliztünk mind a ketten. Beszélgettünk még mindenféléről, például, hogy mi lesz vele a mai nap, mik a tervei. Ezután kikísértem az ajtóig, megvártam míg bebugyolálja magát a kabátjával, majd útjára indítottam. És kezdődhetett a szenvedés.

Amit nem említettem még, illetve senki sem tud rólam, az az, hogy egyébként lenne első órám, de direkt nem akartam bemenni. Egyrészt várok arra, hogy a gyógyszer megkezdje fájdalomcsillapító hatását, másrészt várok arra, hogy elmúljon, vagy legalább elcsendesedjen az eső. Ilyenkor egyáltalán nincs kedvem semmihez, és ezt legjobban Lilla tudná elmondani, mivel ilyenkor mindig ellógtuk együtt az első óráinkat. Sajnos ez most nem jöhetett létre, mivel nem igazán kommunikálunk mostanában – Köszi Patrik! –, így nyilván most sem fogok szólni neki.