ᴄʏʙᴇʀ ꜱᴇx ✓

11. ꜰᴇᴊᴇᴢᴇᴛ

Ide kivételesen most nincs kép. 

ᴊᴇᴏɴɢɢᴜᴋ

Feltűnik, hogy Minsun sűrűn nézeget balra, de eddig nem láttam még a szobáját, így nem tudom, mi van ott. Kért pár percet, amíg átgondolja, mit szeretne kérdezni. Lehajtott fejjel gondolkodik, mutatóujjával alsó ajkát simítja. Néha muszáj elnéznem róla, hogy ne zökkenjek ki. Most már szentül meg vagyok győződve róla, hogy Minsun-nak fogalma sincs arról, milyen vonzereje van.

- Oké, akkor az első kérdésem az, hogy - emeli rám hirtelen a tekintetét, amitől egy pillanatra megfeszülök. - miben mozogsz? 

- A szórakoztatóiparban - gondolom, a munkámra célzott, az érdekli, mit dolgozom. - Aktívan kicsivel több, mint hét éve. 

- Nagyon titokzatos. Hány éves vagy? 

-  Huszonhárom. 

- A hangod alapján fiatalabbnak gondoltalak. Ez most meglepett - dől hátra nevetgélve. Jó látni, hogy most ennyire jobb kedve van. Ez a kérdezz-felelek eszembe juthatott volna előbb is. - Te jössz! 

- Előbb felírom, hogy meg volt a két kérdésed - elő veszek egy papírt, lefirkantom a nevét és mellé az enyémet, majd az övé alá húzok két strigulát. - Tanulsz most valamit? 

- Nem. Gimnázium után elmentem egyetemre, de két év után ott hagytam. Képzőművészetet tanultam, a festészet volt a fő, a formatervezés pedig a választott szakirányom. Az első éves munkáim közül tizenkét darabot állítottak ki az egyetemi kiállításokon. 

- Miért hagytad félbe a tanulmányaidat? - az arca elkomorul a kérdésemtől, eltűnik róla a korábbi jókedv, amíg válaszol.

- Elvették az ösztöndíjam és nem tudtam fizetni a tandíjat - a viselkedése azt sugallta, ez csak a fele az igazságnak. Ám a semminél több, és két vonalat húztam a nevem alá, miszerint elfogyott az első két lehetőségem. 

Minsun megint balra néz, karjait maga köré fonja és úgy látom, mintha fázna. Magára teríti a takarót, de most nem bújik el előlem. Egy ideig csöndben vagyunk, és be kell ismernem, hogy ebben semmi kínos nincs. Sokszor éreztem már magam zavarban, mikor berekedt egy beszélgetés, vagy olyan témára tértünk ki, Minsun-nal viszont nincs ilyen érzésem. 

- Lehet egy kérdésem játékon kívül? 

- Igen - kissé bizonytalanul válaszol és megint balra néz. Csak az ágyát látom, meg egy éjjeli lámpát a földön. Semmi egyéb berendezés nem látszik. 

- Mi van neked balra, amit annyira nézel? 

- Egy ajtó.

ᴍɪɴꜱᴜɴ

Ha rákérdezne arra is, mi érdekeset találok az ajtómon, valószínűleg három lehetőségem lenne. Egy: elmondom az igazat, hogy attól rettegek, mikor ront be a bátyám és egy másik haverja. Kettő: kitalálok valami hazugságot. Három: kilépek a beszélgetésből. Nem állok készen arra, hogy mindent megtudjon. Félek, ha tudomást szerezne arról, mi folyik itt és mikre voltam már használva, undorodna tőlem. Szeretném, ha őszinte lehetnék vele, viszont nem érzem úgy, hogy erre mindketten felkészültünk. 

-  Holnap is játszunk? - terelem vissza a témát. Tetszik ez a játék és azon vagyok, hogy minél őszintébben válaszolhassak a kérdéseire, mert érdeklem őt. Tudom, hogy így van és ő is érdekel engem.  

- Igen, ha van kedved hozzá. Mikor leszel fent? - elönt a bizonytalanság és csak remélni merem, hogy ha mondok neki egy időpontot, azt be is fogom tudni tartani.

- Lehet előbb, mint ma. A hétvégéken...

- Ó, a francba! - szitkozódik és tenyerével enyhén az asztalra csap. - Holnap nem leszek. Megígértem a barátnőmnek, hogy nála alszom. 

Egyszerre eltűnt az eddigi maradék jókedvem is. Hétvégente Minho sosincs itthon. Hogy mit csinál, az nem nagy titok, de ezen a két napon nem kell elviselnem őt és a kegyetlenségeit. Épp ezért örültem még inkább ennek a játéknak, hisz így kellemesebben is telhetett volna az idő ahelyett, hogy azon aggódok, mi vár rám a következő héten. Milyen meglepetéseket tartogat még nekem Minho, mivel kell törlesztenem a tartozásomat neki? A ma éjszaka történtek is felértek egy bizonyos összeggel. Sungho azt mondta, kétezer wont megért a gyötrődésem, de többet nem, mivel túlságosan ellenálltam. Keserű ízt érzek a számban, ahogy vissza pillantok a képernyőre. Megígérte a barátnőjének. 

- Rendben, érezzétek jól magatokat - hadarom. Az emlékek túl erősen támadnak meg. - Most mennem kell. Jó éjt! 

- Minsun, várj...! 

Nem várok. Felelevenednek a nyomasztó emlékeim, amik hirtelen mázsás súllyal nehezednek rám, elszorítják a levegőm útját. Miért kell ilyen önzőnek lennem? Mit képzelek én magamról? Egyáltalán hogy fordulhat meg a fejemben olyan, hogy majd átszervezi a hétvégéjét emiatt a buta játék miatt? Ez kész őrület! A barátnőjéhez képest egy senki vagyok. Csak egy lány, akire a barátja már egyszer - ha nem többször -, kiverte. Egy lány, aki a testét kénytelen mutogatni, mert több, mint két millió won tartozása van még a saját bátyjának. Egy lány, akit a testvére haverja éjjel addig dugott, amíg félájultan nem dőlt ki és még azután sem hagyta abba. Akárki is ő, szeretnék bocsánatot kérni tőle, amiért azt gondoltam, csak egyetlen pillanatig is, hogy a barátja ő helyette majd rám szánja az idejét.

A fürdőbe megyek, körül sem nézve a folyosón. Hideg vízre van szükségem, friss levegőre. Ablakot csak ott bent nyithatok. Ez és az ehhez hasonló korlátozásaimtól dühös leszek, magatehetetlenségemben tombolni tudnék. A szemem sarkából látom, hogy nem vagyok egyedül, Minho is itthon van, a folyosó végéről figyel. És utálja, mikor magamra zárom a fürdőszobát. 

°°°

Egy egészen különleges (nekem legalábbis) történettel készülök nektek ezután, már szinte minden készen áll, hogy elkezdjem. Persze, előtte ezt befejezem, de a vége még odébb van azért. :) 

Rövidebb fejezet, néha kell ilyen is. A következő 2-3 rész a hétvégéről fog szólni, elég nagy jelentősége lesz a későbbi eseményekre vonatkozóan és nem akarok semmi fontosat kihagyni. Mert hát, a részletek... ;)