ᴄʏʙᴇʀ ꜱᴇx ✓

32. ꜰᴇᴊᴇᴢᴇᴛ 1/2

ᴊᴇᴏɴɢɢᴜᴋ

Nagyjából egy órája vagyunk úton, ezidáig Minsun egyszer sem kérdezte meg, hová megyünk. Vakon bízik bennem, az indulás óta nem eresztem a kezét és nem tűnik úgy, mint akit ez zavar. Az ötlet, a hely, amit mutatni akarok neki, rögtönzött. Akkor jutott eszembe, mikor megláttam őt kijönni a lépcsőházból. Beszéltünk erről korábban, épp ezért egy pillanatig sem gondoltam azt és most sem gondolom, hogy második találkozás alkalmával túlzásba esnénk. Ez a kirándulás jár Minsun-nak és az én lelkemnek is jót tesz. 

Balra kanyarodok, meglátom a kikötő jól ismert fényeit és a kivilágított levezető szakaszt. Minsun hümmög valamit, érdeklődve rám néz. 

- Add ide a papírjaidat, kérlek - mondom neki, mielőtt bármit kérdezhetne. Szabad kezével belenyúl a táskájába és hezitálás nélkül oda adja az összes iratát. - Mindjárt jövök. 

Behúzom a kéziféket, elengedem a kezét - amit az enyém máris hiányol -, és oda megyek a jegyirodához. Kifizetem a kompra szóló jegyeket, váltok egy-két kedves szót az ügyintézővel, aki meglepetten veszi tudomásul, ki vagyok. Hiába kérem meg rá, hogy tartsa a száját, nyilván nem fogja. És ez jelen pillanatban egy cseppet sem érdekel. Vissza indulok a kocsihoz, közben egy férfi felemeli a lehajtó előtti sorompót. Egyből oda gurulok, megmutatom neki a jegyeinket, aztán az általa számunkra kijelölt helyre parkolok a kompon. Leállítom az autót, behúzom a kéziféket és csak Minsun csodálkozó hangját hallom, ahogy lassan tudatosul benne, hol is van.

- Kiszállhatok? - még a sötétben is látom, ahogy kissé elsápad. A szemei ugyan csillognak, a hangján is hallom az örömét, valami viszont van, ami nem engedi kiteljesedni a boldogságát.

- Persze. 

Én is vele megyek, előbb ér a korláthoz, mint én. Hátulról átölelem, kezeimet a korlátot markoló ujjaira simítom, államat a vállán nyugtatom. Belesimul az ölelésembe, fejét hátradönti és a sötét égen ragyogó csillagokat bámulja. Mély levegőt vesz, lassan kifújja. 

- Ez a tenger.

Bólintok, de nem mondok semmit. Látni szerette volna a tengert, a partot és még nem is sejti, ez nem az a hely, amit mutatni akarok neki. Csak egy apró részlete, amolyan bevezető. 

- Hová visz a komp minket? 

- Busanba. 

Erre megfordul, hitetlenkedve mered rám, nem találja a szavakat. Na, igen. Pont ezt a reakciót vártam. Egyik kezem felkúszik az arcára, oda hajolok hozzá és csókot nyomok a szájára, belesűrítve az üdvözlést is, ami elmaradt. 

- Kicsit lehet, hogy később érsz haza. De hidd el, meg fogja érni. 

°°°

Nem maradunk végig kint, az este hamar lehűl és inkább az autóban várjuk az érkezést. Már egyre közelebbről látom a túlpart fényeit, még nagyjából tíz perc és oda érünk. Minsun alszik, két keze közé fogja az enyémet és már lassan fél órája mozdulatlan, csak a légzését hallom, ami egyenletes, halk és megnyugtató. 

Kénytelen vagyok megzavarni álmában, mikor beérünk a kikötőbe és el kell indítanom az autót. Bekötöm az övét, hátra nyúlok a hátsó ülésre. Az egyik pulóveremet terítem rá, félálomba mocorog. Az ujjai az ülésem felé matat, ezért szokásosan ráfonom ujjaimat az övéire és úgy teszem sebességbe az autót. 

Évek óta nem voltam Busanba. A város nem túlzottan ismerős, a telefonomba beírt cím alapján tájékozódom. Még mielőtt Minsun beült volna a kocsiba, telefonáltam párat és szobát foglaltam nekünk. Ez persze az utolsó pillanatban nem a legegyszerűbb és a nő figyelmeztetett, hogy ezért plusz díjat számolnak fel. Nem mondtam neki, mennyire nem érdekel a pénz. Ahogy bekanyarodok a szálloda parkolójába, Minsun ébredezni kezd.