Sunny Loser || Bl Story ||

2. rész

- Higyje el Mr. Chan jól fogja magát érezni! - Songjin szavait hallva legszívesebben kifutottam volna az épületből azzal a szándékkal, hogy a kocsik elé vethessem magamat.

Higyjétek el, nem túloztam. Tényleg hasonló érzelmek kavarogtak bennem, mikor már az iskola hosszú folyosóján ballagtam, mely a tanórák miatt teljesen kihalt volt.
Ajkaimat harapdáltam, zsebre tett kezem már izzadni kezdett, de nem érdekelt.

- Igen, azt jól elintézte. - fejemet leginkább lehajtva tartottam és halkan puffogtam.

- Ugyan már! Ideje valami újat is kipróbálni. Az is lehetséges, hogy kiemelkedő eredményeket fog elérni. - managerem szokásos érzelemmentes hangján ösztönzésre próbált rávenni, elég kevés sikerrel.

Songjin volt olyan kedves, hogy eldöntse helyettem, melyik elfoglaltságra akarok menni. Természetesen saját magam a rajzot választottam volna, hisz a zene mellett ez áll a legközelebb hozzám, de a férfi úgy gondolta, hogy túl gyanús lenne azt választani, így inkább a sportokhoz ragaszkodott. Pontosabban a kosárlabdához. Még a papírokat is hamar elintézte, annak ellenére, hogy még volt időnk a visszavitellel.

Ám picit látható volt rajta, hogy ő is kételkedett kijelentésében, de tartotta formáját és nem nyilatkozott valódi véleményéről, ami idegesített. Az évek alatt többször is megkértem hogy mondja el mit is gondol valójában, de mindig úgy cselekedett, mint ahogyan az a szerződésére le volt pingálva. Vagyis apámnak táncolt, s nem adta igazi valóját. Mikor apa alkalmazni kezdte reméltem, hogy barátok lehetünk Songjinnel. Ellenben, mint legelső találkozásunkkor, még most is távolságtartó volt velem szemben. Rejtélyes és titokzatos egy figura, de az igazság az, hogy nagyon jól végzi a munkáját.

- Ugyan mit tudnék én kezdeni a kosárlabdával? - mordultam fel, s szúró tekintettel rámeredtem. - Semmi tapasztalatom sincs benne, sőt még a magasságom se megfelelő ehhez a sporthoz.

- Megoldja valahogy. - telefonján kezdett pötyögni valamit, majd üveges tekintettel előre meredt, miközben füléhez emelte a tárcsázó készüléket. Pár másodperc múlva egy női hang szólalt meg. Nem értettem a túloldali szavakat, pedig kíváncsi lettem volna rá, s még erősen próbálkozva füleltem is. Songjin rövid és tömör válaszokat adott, mint a ,,rendben; jól van; köszönöm; azonnal".

- Ki volt az? - kérdésemmel egyből megdobtam a férfit, aki unottan felsóhajtott. Szemem gyermekien csillogott, tudni akartam, vajon a barátnőjével beszélt-e.

- Magánügy. - felelte egyszerűen.

Léptein gyorsított, így nekem szinte futva kellett utolérnem a magas férfit.

- A barátnőd volt? Vagy a nővéred? - nem bírtam megállni, hogy ne érdeklődjek tovább. Picit beleszerettem volna látni Songjin magánéletébe. Talán így közelebb kerülhetnék hozzá, ha már ő ilyen hidegen viselkedik.

- Nincs jelentősége.

Mhm. Újabb olyan válasz, mely azt követeli, hogy hagyják békén. Hát jól van.

- A lakásban minden iskolai felszerelését megtalálja, természetesen előkészítve. Az órarend, egyenruha, tankönyvek, s minden egyéb a szobájában található.

Songjin, amilyen gyorsan csak tudta, elhadarta szavait, s elterelte témát a rövid telefonbeszélgetésről. Nem feleltem semmit, csak bólintottam.

Az intézmény ajtaján hatalmas üveglapok díszelegtek. Érdekes formát adtak kinézetének, néha meg is bolondította az emberi szemet néhály röpke másodpercre. Minden esetre nekem nagyon tetszett, s órákig bámulni tudtam volna.
Hangosan és széles mosollyal arcomon köszöntem az idős portáshölgynek, aki érkezésünkor olyan kedvesen igazított minket el, hogy az csak na. Songjin csak biccentett a hölgynek, majd kinyitotta előttem a csodaajtót.