Kéz a kézben

IV. A LELEPLEZÉS

A LELEPLEZÉS

            Másnap reggel meglepő módon ugyanolyan éberen és frissen keltem, mint korábban, mintha az este történtek csak egy rossz álom részei lettek volna. A reggeli készülődés során ez járt az eszembe, tekintetem csak fogmosás után állapodott meg a kezemen. Hirtelen úgy néztem rá, mint aki először látja.

            Úgy döntöttem, kipróbálok valamit.

            Lehunytam a szememet, és erősen koncentráltam. Úgy, ahogy anno Kakashi-sensei tanította, amikor a chakra áramoltatásról volt szó. Próbáltam megkeresni elmémben azt a kis fonalat, amely Sasuke kezét köti hozzám, és amikor megtaláltam köré fontam tudatomat. Erősen koncentráltam, hogy elérjek hozzá, minden idegszálammal felé nyújtóztam, és próbáltam megtalálni Sasukét a túloldalon.

            De semmi.

            Csalódottan nyitottam ki a szememet, és néztem le a kezemre. Ha vészhelyzetben sikerül, most miért nem? Bezzeg Sasukénak akaratlanul is összejön, mintha én lennék a kapaszkodó elméjében. Mindegy, amúgy is hülyeség volt...Megcsettintettem a nyelvemet zavaromban, majd Sakura szobája felé indultam. Amint kopogtam, az ajtaja kinyílt, és kétségbeesetten rántott be rajta.

            - Mi történt este? Elájultam a harangtól! Mi a fene folyik itt? – záporozott rám a sok kérdése és gondolata.

            - Valami elszívta a földbe a chakránkat, valameddig tudtam követni Sage-módban. Északra tartott a parton, aztán hirtelen eltűnt.

            - Te magadnál voltál? – kérdezte zavartan.

            - Valószínűleg sok volt neki a chakrám – vakartam meg kínos nevetéssel a tarkóm, mire Sakura csak cifra káromkodásokat eresztett ki száján. – Hé, nyugi! Ma megnézzük, hova lett az a sok erő, és kitalálunk valamit estére.

            - Valószínűleg annyit nem szív el, hogy reggelre ne töltődjünk újra, így nem tűnik fel senkinek. De a helyiek ettől a sok ingadozástól zombik a nap végére. Kikészíti őket ez a folytonos leszívás és újra töltés. Ez nem egészséges! – panaszkodott a lány aggodalmasan.

            - De mi szívja le őket?

            - Ezt kell kiderítenünk ma – mutatott rá felém fordulva Sakura, majd kihúzott az ajtón.

            A gyomrom korogva tiltakozott, hogy reggeli nélkül indulunk el, de nem panaszkodtam. Akkor nem annak volt itt az ideje. Egyenesen a móló felé vettük az irányt, de ott a parton észak felé fordultunk. Sakura úgy tűnt, minden követ alaposan megvizsgált, de mindhiába.

            - Nagyjából itt tűnt el – mutattam magam köré úgy két kilométerre a falutól.

            Semmi nem volt itt, csupán a homokot békésen nyaldosó tenger, néhány nagyobb kődarab, melyeket az évek hullámai különös alakúra formáztak, illetve egy hatalmas sziklafal, ahogy a falu körül mindenhol, amely egy olyan korból származik, amikor még a tenger vad hullámai több száz méter magasra csaptak. Ma már azonban ez a szárazföld felől nyújt csak óvó menedéket a falunak minden oldalról, kikéve amerről mi érkeztünk.

            - De itt semmi nincsen – panaszkodott Sakura, miközben ezúttal a sziklafalat pásztázta végig. – Nem tudsz ismét átváltani Sage-módba, hátha azzal okosabbak leszünk?

            Csak aprót bólintottam, és letelepedtem törökülésbe a homokba, miközben Sakura lemondó sóhajjal dőlt a sziklának. Néhány perc múlva a szemeim immáron narancsosan pattantak ki. Mindent végig néztem, de semmi. Ha már így voltam, akkor addig kinyúltam az érzékelésemmel, ameddig csak tudtam, hátha megtalálom Sasukét, de ezzel sem jártam sikerrel. Majd homlokom ráncba szaladt, ahogy a falu felé fordultam.