Azon a nyáron [HP - Drarry fanfiction]

10.

Harry és Draco egymás mellett álltak a King's Cross pályaudvar előtti hatalmas téren. Bágyadtan meredtek az épület boltíveire, miközben gondolatok ezrei cikáztak a fejükben. Fél tizenegy múlt, Vernon Dursley nem bízott semmit a véletlenre. Talán ő volt a legboldogabb, hogy végre megszabadulhat unokaöccsétől és annak kis barátjától, ezért, hogy még véletlenül se késsék le a vonatot, amilyen korán csak lehetett, az állomásra furikázta őket, majd a könnyes búcsú után ott is hagyta őket. Hedvig majdnem bent is maradt az autóban a nagy sietségben.

Harry a szája szélét harapdálta. Most valahogy sehogy sem akaródzott neki akárcsak egy lépést is tennie, holott máskor mindig kitörő lelkesedéssel várta a tanév kezdetét. De a helyzet most más volt. Most minden más volt.

- Milyen szépek a galambok – jegyezte meg a griffendéles egy torokköszörülés után.

- Valóban – biccentett Malfoy kissé rezignáltan.

- Nézd, az ott most felszállt oda az üvegre – emelte meg a karját.

- Igen. És most szart le valakit.

A nő látszólag semmit sem vett észre a madár akciójából. Tovább hadart a telefonjába (igen, valami kőkorszaki Nokia 1011-esbe), miközben elsétált a két varázslósrác mellett, akik így közelebbről is megcsodálhatták a fehér foltot a hölgy fekete szövetkabátján.

- Lassan menni kéne – szólalt meg újból Harry.

- Lehet.

- A vonat huszonkét perc és harminchárom, harminckettő, harmincegy, harminc... – sorolta, végül korrigált. – Szóval a vonat kicsit több, mint huszonkét perc múlva indul.

Draco ránézett a hatalmas órát bámuló Harryre. Figyelte, ahogy sötét, amúgy is borzas hajába belekap a nyár utolsó szellője. Kerek szemüvegének lencséjén megcsillant a fény. Tekintete lejebb vándorolt a fiú félig elnyílt ajkaiig. Azok az ajkak érte mosolyogtak egész nyáron. Az ő nevét suttogták bele az éjszakába. Az ő bőrét csókolták mohón az apró szoba falai között. Azok az ajkak...

- Harry – suttogta. – Csókolj meg.

- Tessék? – lepődött meg. – Itt és most? – jött zavarba.

A Draco bólintott.

- De – kezdett volna kifogások után kutatni.

- Azt hittem a Griffendélesek a bátorságukról híresek – forgatta a szemeit a szőkeség, ám mielőtt Harry válaszolni tudott volna, megragadta a pulcsijának a nyakát, és magához húzva egy hosszú csókot nyomott az ajkaira.

- Ígérd meg nekem, Potter – súgta –, hogy nem ez lesz az utolsó csókunk.

- Ha nem ismernélek, Malfoy, azt hinném félsz – nevette el magát, miközben egymáshoz érintette a homlokukat.

- Viccelsz? – horkantott fel. – Én? A nagy Draco Lucius Malfoy? Itt egyedül neked van félnivalód, Potter.

A torkában apró kis gombóc keletkezett. Nem értette, mi ez a fojtogató érzés, és ez a fájdalom a mellkasában. Elengedte Harryt.

- Menj – nógatta. – Nem láthatnak minket együtt.

- Rendben – biccentett szomorún. – És addig te...?

- Veszek magamnak egy kávét – intett a tér másik végében álló stand felé.

- Akkor... Majd találkozunk. Szeretlek – mondta halkan.

Draco figyelte, ahogy szerelme elsiet a poggyászával.

Ő maga is megfordult, majd a pár méterrel arrébb álló padhoz lépett. A padon ülő nő széles karimájú kalapot viselt, ami eltakarta az arcát, Draco érkezésére azonban levette, így láthatóvá váltak szőke és fekete tincsei. Felpattant és gyengéden magához ölelte a megszeppent fiút.