Only Angel |L. S.|

17. Fejezet

Louis

Megkövülten ültünk, síri csend telepedett a szobára. Hallottam, ahogy Hazz szívverése felgyorsul, így kicsit megszorítottam derekát és még közelebb húztam -bár ez szinte lehetetlen volt, hisz szorosan egymás mellett ültünk.

A felismerés arcon csapott; ezért volt olyan ismerős a zöld szempár és a göndör haj, na meg az arcvonások is.
Aggódva fürkésztem az angyalomat, aki csak az apjára bámult, kit sosem ismerhetett meg.

- Ez valami rossz vicc.. Nekem sosem volt apám, a létezéséről sem tudtam, erre maga beállít és csak úgy közli, hogy ja amúgy én vagyok az apád, akit életedben nem láttál?! Maga normális? -felállt a kanapéról és fel - alá mászkált.

- Nem vicc, hanem az igazság! Tudtam, hogy kiakadsz, ezért is hoztam bizonyítékokat és-

- Rohadtul nem érdekelnek ezek a papírok, amiket simán meglehet hamisítani. Egyáltalán hogy van mersze ilyet kitalálni? Hálás vagyok, amiért megmentette az életem, és leszek is, de a beteges játékait ne rám erőszakolja!
- kezei ökölbe szorultak és hevesen vette a levegőt. Nem bírtam ezt nézni, mellé álltam.

- Harry, kérlek, nyugodj meg. - tettem bal kezem a vállára. Haragos tekintetét felém fordította.

- Nyugodjak meg? Hogy a kurva életbe nyugodnék meg, hm? Ez a nyomorult alaptalan dolgokat állít, miközben nem is ismerem!

- Nem alaptalanok, a fenébe is! Te is legbelül tudod, hogy igazat mondok, de nem mered beismerni-

- Fogd be a pofád! Takarodj ki a házból és be ne tedd ide mégegyszer a lábad! - kiabált az ideges alakra. Biztosan a mellékhatás miatt viselkedik így, hisz eddig el sem tudtam képzelni ezt a kis ártatlan angyalt ilyennek. Vagy csak egy új oldalát ismerhettem meg, ami egyáltalán nem tetszett.
Desmond rám nézett, én pedig halványan bólintottam; jobb lesz, ha minél előbb távozik. Egyáltalán nem ez volt a legmegfelelőbb pillanat a bemutatkozásra.
A dühödt fiú a konyhába ment és egyből meghallottam, ahogy nagy erővel belever a szekrénybe. Sietősen utána mentem.

- Harry, hagyd abba! Most nem vagy önmagad, ez is csak egy mellékhatás. Kérlek szépen, fejezd be! - hangom határozott volt, mégis kedves.

- Te komolyan nem fogod fel? Most próbáltak meg átverni és beetetni, hogy több mint húsz év után az "apám" előbukkant. Miért nem álltál ki mellettem és zavartad el? Miért nem szóltál egy kurva szót sem?

- Azért, mert talán lehet, hogy rohadtul igazat mondott! Oké, aláírom, rettenetes volt, ahogy kijelentette és megértem, hogy ki vagy bukva, de már nekem akkor ismerős volt, mikor először találkoztam vele. Éreztem, hogy nem idegen, de mégis, és úgy tűnik, nem hiába. - egyre erőteljesebben beszéltem, mert már nagyon dühített, hogy rajtam vezeti le.

- Komolyan, Louis? Ennyire naiv vagy? Azt hittem legalább megértesz, pont te, aki fontos számomra, most mégis úgy veszem észre, hogy kurvára ellenem vagy!

- Nem vagyok ellened, az isten basszon meg! Csak próbállak rávilágítani arra, hogy gondold át a rohadt helyzetet. Nem tudom milyen érzés apa nélkül felnőni, és sajnálom, hogy ezt nem tapasztalhattad meg, de vedd észre, most lehet, kaptál egy új esélyt és-

- Ne próbáld meg teletömni a fejem faszságokkal! Számomra halott az apám és ez így is marad! Tökéletesen megvoltam nélküle és ő is nélkülem. Nem kell a sajnálata, nem kell tőle semmi! De persze, mintha neked olyan jó kapcsolatod lenne az apáddal, aki mást tekint fiaként helyetted. - a gúny csak úgy csöpögött belőle.

- Most nem rólam van szó, hanem rólad! Miért nem veszed észre, hogy csak segíteni akarok? Minden okod megvan rá haragudni, de idővel jobb lenne és ha mindig csak kicsit engedsz neki, akkor talán a haragod is csillapodna! Fájjon neki az, hogy zárkózott vagy vele szemben, mert megérdemli, de te is megérdemled a boldogságot és ehhez neked is tenni kell. - reménykedtem, hogy talán sikerül lenyugtatnom, viszont pont az ellenkezőjét értem el vele.

- Tudod, mostmár értem miért utál az apád.. Pontosan ugyanolyan szánalmas, naiv alak vagy, mint a halott apám.
- szemeim nagyra nyíltak és a szívem fájdalmasan lüktetett. Szám kicsit elnyílt és hiába azt diktálta az agyam, szóljak neki vissza, egy hang sem távozott belőlem. Szemeim könnybe lábadtak, de nem engedtem utat nekik. Minden lélekjelenlétem össze szedve, minden érzelem nélkül megszólaltam.

- Valójában reménykedtem, hogy ez csak a gyógyszer miatt van, minden áron ebbe kapaszkodtam, de már látom, ez vagy te. Egy megkeseredett, depressziós, önfejű, aki nem tudja elfogadni a segítséget. - egy makacs könnycsepp utat tört magának -Mélységesen csalódtam most benned, Harry. Nem gondoltam, hogy ezt a közeljövőben pont neked fogom mondani, de igaz is, azok tudnak a legjobban megbántani, akik fontosak nekünk. - és ezzel lezárva a beszélgetést, megfordultam és elhagytam a házat. Mikor beértem az erdőbe, átváltoztam farkas alakomba, a fájdalmas vonításom mérföldekre is elhallattszódott, majd futásnak eredtem és utat engedtem a könnycsatornáimnak.

[...]

Éjfélt üthetett az óra, de még mindig a szabadban ólálkodtam. Szükségem volt a csendre és a magányra. A fejem teljesen kiürült, viszont a fájdalom a szívemben nem csillapodott. Hiába haragudtam rá, hiába okozott csalódást, az iránta érzett valami nem engedte, hogy tiszta szívből utáljam. Viszont megbocsátani még nem tudtam és éreztem, hogy egy ideig ez így is marad. Teljesen jogosan volt dühös, hisz ilyenkor ki nem az? De nekem okozott fájdalmat.

Minél többet rágódtam azon, hogyan viselkedett velem, annál inkább elöntött a düh. Szemeim összeszűkültek és a farkas ösztönöm átvette felettem az uralmát. Karmaimat belevájtam a talajba, majd elrugaszkodtam és az irányt visszafele vettem. Nem gondolkodtam, csak rohantam a fák közt, követve az illatot, ami mindig bizsergést okozott, akárhányszor megéreztem, viszont abban a pillanatban a harag vette át ezt az érzelmet. Beleszimatoltam a levegőbe, így tudtam, hogy az otthonában van. Az életet adó motorom hevesen vert, az ereimben csak úgy száguldott a vörös folyadék, józan eszemet teljesen elvesztettem, és tudtam, innen nincs visszaút.