Only Angel |L. S.|

12. Fejezet

Harry

- Biztosan jó ötlet itt éjszakázni?
- fordultam Niall felé. Fejébe vette, hogy aludjunk a szabad ég alatt az erdőben. Nem tartottam jó ötletnek, de egyszer élünk elvel belementem.

- Igen, az. Olvastam, hogy sokkal egészségesebb, ha kint a friss levegőben alszunk - okoskodott.

- Ha te mondod... - sóhajtva néztem az előttünk lévő utat.

- Több lelkesedést, ha kérhetem.
- megforgattam szemeim és inkább csendben maradtam. Nem volt hangulatom ehhez az egészhez, viszont a szőke barátomat sem akartam lerázni, vagy megbántani.

Pár nap telt el, mióta eljöttem Louis-tól. Bűntudatom volt, amiért nem kerestem fel őt és hatalmas hiányérzetem is. Valami megfogott benne. Talán a titokzatossága, esetleg a kisugárzása. Nem tudom. Fogalmam sem volt, mit tegyek, vagy egyáltalán mit érzek. Elcseszett ember, elcseszett élettel. Pontosan ez vagyok én.

Őszintén, megijedtem. Megijedtem ettől a dologtól, ami elkezdett növekedni bennem. Tudtam, ez valaminek a kezdete, de hogy minek, azt nem tudtam, viszont bennem volt; valószínűleg hamarosan megtudom, mi is ez az egész.
Merengésemből Niall szakított ki.

- Itt tökéletes lesz. Állítsuk fel a sátrat és utána együnk, mert farkas éhes vagyok
- nyöszörögte. Szótlanul bólintottam és nekikezdtem felállítani a sátrat. Egy bő fél óra alatt készen is lettünk. Az éhenkórász egyből elővette a becsomagolt szendvicset s jóízűen nyammogta elfele. A sátor előtt, egy pokrócon ültünk és élveztük a minket körülvevő csendet. Niall hirtelen abbahagyta az evést, majd felém fordult.

- Mostmár áruld el, hogy mi nyomja a szíved - zavartan néztem rá.

- Semmi nem nyomja, miért mondod ezt?

- Ismerlek, mint a tenyeremet. A legjobb barátom vagy, persze, hogy észreveszem ezeket a dolgokat!

- Komolyan nincs semmi, csak fáradt vagyok. Ennyi...

- Miért hazudsz? - kérdezte csalódottan.

- Én nem--

- De igen! Úgyhogy szépen elmondod, mi a baj, mert úgy érzem, megérdemlem az őszinteséged!
- mondta határozottan. Tipikus Niall hangulatingadozás.

- Oké, elmondom! Én. Én vagyok a baj. Rohadtul elegem van magamból, az egész lényemből. Egyszerűen úgy érzem, mintha egy ketrecbe ragadtam volna és nem tudok kiszabadulni. Nem tudok kiigazodni magamon, nem tudom mit érzek. Kurvára nem tudok semmit! Egy szerencsétlen alak vagyok, egy senki. Nem érzem jól magam a saját bőrömbe és kiakasztó a tudat, hogy fogalmam sincs, miért van ez. Nincs élet célom, nincs munkám, nincs családom. Az egyetlen embertől is elmenekültem, aki érdeklődött irántam. Megijedtem és inkább ott hagytam. Milyen ember az ilyen? A kurva életbe, azt se tudom, hogy ki vagyok! - sírtam el magam. Ölelő karokat éreztem magam körül, magához húzott, és én hagytam. Összetörtem.

- Ssh... Itt vagyok.. Add ki magadból és utána jobb lesz - simogatta hátam. Hinni akartam neki. De abban a pillanatban az volt a legnehezebb. Egy idő után sírásom csillapodott és kezdtem megnyugodni. Lassan elváltam ír barátomtól. Egy zsepit nyújtott felém, amit készségesen elfogadtam.

- Ugye tudod, hogy én mindig itt vagyok neked? - válaszul csak bólintottam.

- Hidd el, egyáltalán nem vagy szerencsétlen. Mindenre van megoldás és te is megtalálod az utad, a célod! Nem ok nélkül születtünk ebbe a torz világba. Ezt az egyet jegyezd meg; én itt vagyok neked, segítek és felállítalak a gödörből
- szavai nagyon meghatottan. Szerencsésnek éreztem magam.

- Köszönöm Nialler, tényleg. Nélküled már sehol nem lennék...

- Ez csak természetes. Viszont mostmár ideje aludni, későre jár - mondta és bemászott a sátorba.

- Én is mindjárt megyek.
Jól esett kiadnom magamból, azt ami már rég nyomta a lelkem. Sokkal nyugodtabb lettem, de fáradtabb is.
Elnyomva egy ásítást álltam fel és kinyújtóztattam végtagjaim.
Még utoljára körbe néztem, majd bemászva Niall mellé, feküdtem le, betakaróztam, lehunytam szemeim.

[...]

- Annyira szeretlek Lou...

- Én is szeretlek Hazzám - lehelt csókot a számra. Lángrózsáim elburjángoztak arcomon és félénken elmosolyodtam.

- Megígéred, hogy soha nem hagysz el?

- Ígérem, angyalom - orrát az enyémhez dörgölte s felkuncogott.

- Szeretném, ha egy nap össze kötnénk az életünket.

- Semmi akadálya. Te vagy az életem értelme és ígérem, megfogom kérni a kezed - mosolya fülig ért, kék szemei pedig csillogtak. Akár az óceán.

Kipattantak szemeim és gyorsan felültem. Az egész csak álom volt. Szívem zakatolt és fogadni mertem volna, hogy az egész fejem paradicsom színűvé vált.

Kimászva a sátorból, álltam fel, mélyen beszívtam a hűvös levegőt.
Még mindig ott cikáztak a fejemben a képek. Ahogy Lou megcsókol. Ahogy szerelmet vallunk egymásnak. Olyan valóságosnak tűnt. De ezek csupán álom képek.

Megdörzsöltem szemeim és úgy gondoltam, kicsit megmozgatom elgémberedett testem; elmentem sétálni. Nem féltem, hiába volt korom sötét, annyi eszem azért volt, hogy vigyek lámpát. Próbáltam megjegyezni az utat. Nem lett volna kellemes ebben a hatalmas erdőben eltévedni.

Az időérzékem teljesen elvesztettem. Ha nagyjából saccolni kéne, úgy több mint egy órája bóklásztam.

Hirtelen fura hangokra lettem figyelmes. Ilyenkor utáltam a kíváncsi énemet. Tovább menve pillantottam meg előttem egy elég feltűnő bokros részt. Valahogy túlságosan kitűnt, mintha csak oda lenne téve, arra az esetre, ha valamit elakarunk bújtatni.
Igaz, a gaz elég nagy volt körülötte, de a magasságomnak köszönhetően kituttam szúrni.

Úgy ahogy volt, keresztül gázoltam az egészen és hiába szúrtak szét a bokroknak a tövis részei, csak mentem előre. Hosszú és nagy volt a növényzet, így kissé macerás volt átjutni a túloldalra, de sikerült. Egyből megpillantottam a kivilágított utat. Ez sem volt feltűnő, nagyon halványan világítottak az út jobb és bal oldalán a földbe szúrt, pici lámpák. Teljesen mesebilnek hatott az egész.

Az út mentén haladtam tovább. Nem tudtam, mire számíthatok, de valami húzott oda. Megmagyarázhatatlan.
A fura hangok egyre csak erősödtek, nekem pedig úgy remegtek meg kicsit a lábaim. Már nem voltam olyan magabiztos, mint az elején, viszont úgy voltam vele, ha már eljöttem idáig, csak megnézem, mi is folyik ott.

Ahogy közelebb értem, olyan pontosan tudtam fókuszálni. Nagy fényáradatot láttam, valószínű, hogy a tábortűz miatt volt ez. Körül lett véve fáklyákkal és azok is megvoltak gyújtva. Viszont, ami nagyon szemet szúrt, azok a hatalmas négylábúak. Egyértelműen farkasok voltak. Háttal álltak nekem, így nem vettek észre. Egy egész falkányi emlős lehetett ott. Jobban fókuszálva, mellettük emberek álltak. Az egyik velem szemben volt, de a szeme mintha fénylett volna. Megdörzsöltem párszor szemeim, viszont nem képzelődtem, tényleg arany színben pompázott.

A félelem teljesen átvette felettem az uralmat. Lassan hátrálni kezdtem és meglehetősen halkan. Imádkoztam, nehogy meghalljanak, mert akkor nekem tényleg végem. Egy farkas is simán megölhet, nemhogy egy falka. Kezemmel befogtam szám, hogy még véletlenül se hallják zihálásom. Viszont nagyon úgy tűnt, az égiek nem hallgatták meg imáim. Ugyebár hátul nincs szemem és nem vettem észre, hogy letértem az útról. Ennek pedig a hátulütője; a füves talaj tele volt gallyakkal és ráadásként néhány letört vastag faág is hevert a földön.

A lábaim alatt csak úgy recsegtek a gallyak meg amire még ráléptem s pánikolásom közepette átestem egy farönkön.

Igen, szerintem ezt hívják karmának.