Honnan tudnám?

6. fejezet

Alan

Egészen péntek délutánig sikerült elkerülnöm Mc'Cormickot. A csütörtököt végig dolgoztam, kicsit sajgott a hátam is másnapra, mert egy lebetegedő raktáros miatt beálltam pakolni. Mikor hazaértem, apám szociális munkása cetlit hagyott nekem a munkapulton:

„Rendezze a fürdőszobát, mert ilyen körülmények között nem vagyok hajlandó dolgozni! Ez sem az Ön, sem az apja egészségének nem tesz jót! Ha nem intézkedik, jelentenem kell a helyzetet!"

Egész éjszaka forgolódtam a szégyentől a penészes fürdőszoba miatt. Az üzenet után csak arra vártam, hogy másnap legyen, nyíljanak a boltok, és vehessek pár takarítószert. Még idegesebb lettem, mert csak sikerült elúsznom a munkával, és egyedül a holnapra szükséges házit tudtam összedobni tízkor, pedig mindig minden aznap feladott házit megszoktam csinálni.

Feküdtem az ágyban, - a már nem túl jó illatú takaróba csavarodva, a szocmunkás cetlijét a kezemben szorongatva-, és teljesen szétcsúsztam. Fájt a hátam, idegesített, hogy nem tudtam előre készülni a másnapi matekfakultációra, irritált apám járkálása. Hallottam, ahogy nyílik a hűtő, és koccan az üveg. Magam elé képzeltem a hűtő belsejét; műanyagdobozos tej, tojás papírtartóban, vaj, egy darab kis száraz sajt zacskóban... egy üveg maradék régi bor, amit szomszédtól kapott pár hete. Néhány korty csupán, de biztos nem kellene lehúzni a gyógyszereire! Nem éreztem magamban erőt ahhoz, hogy kikecmeregjek az ágyból és vitatkozzak vele. Holnap elég hosszú napom lesz, minél előbb aludni akartam.

Próbáltam másra figyelni, elterelni a gondolataimat minden rosszról, ami annyira a mellkasomra telepedett. Valamiért az új srác arca jutott eszembe. Ma köszönt nekem a folyosón mikor elhaladt mellettünk. Robert majdnem elejtette a táskáját, annyira meglepődött.

Úgy tűnt semmi nem lett a termes jelenetből, úgyhogy nem kaptam furcsa pillantásokat, nem is sutyorogtak a hátam mögött – Kevin Cookot leszámítva, aki az egyik szünetben vadul röhögve becsapta az orrom előtt a szekrényemet. Nem is sikerült időben elkapni a kezem, a kisujjamon még mindig idétlen ragtapasz fityegett, ráadásul citromsárga, mert Robert csak olyat talált magának – a kishúga miatt mini elsősegélycsomagot tartott magánál. A kislány véralvadási problémákkal küzdött, úgyhogy Robert egészen értett az ilyen apró sérülések szakszerű ellátásához.

Úgy tűnt az újsrác tényleg hamar megtalálta a helyét. Legtöbbször Caleb bandájával lógott az udvaron. Néha összeakadt a tekintetünk ebben a két napban, de igyekeztem úgy tenni, mintha véletlen lett volna az egész. Valahányszor kérdőn néztem rá „Mégis mit nézel?" – Robert szerint baromi csúnyán-, Mc'Cormick csak szelíden visszamosolygott rám, és azonnal elnézett.

Egy kicsit sikerült megnyugodnom, így, hogy az iskolai dolgaimra összpontosítottam. Még a srác viselkedése sem hatott rám olyan rosszul, mint az a kis cetli. Persze, tudtam én, hogy nem maradhat úgy, penészesen, de leírva túl valóságossá vált. Elalvás előtt erősen a párnába nyomtam az arcom, haraptam az ajkamat, próbáltam uralkodni a keserűségemen.

***

Mr. Guzman töriórája extrán unalmas volt. A többiek persze élvezték, mert olykor-olykor vicces sztorikat szúrt bele az előadásba, hogy fent tartsa a figyelmet, de én szörnyen utáltam ezeket a kiegészítéseket. Ettől függetlenül nem akartam éreztetni vele mennyire nem értek egyet az oktatási módszereivel, úgyhogy neki is minden kérdésére emeltem a kezem. Közben végig könyökölve támaszkodtam az asztalomon, folyamatosan húzta le a gravitáció a fejemet, nem sikerült kialudnom magam.