Honnan tudnám?

18. fejezet

Michael

Egyértelmű volt, hogy nem utazom el.

Alig sikerült aludnom éjjel, mert miután hazaértem a baromidühös anyámnak is elő kellett adnom a kiruccanásom okát. Ettől pedig az egész még valóságosabb, még rémisztőbb és még borzalmasabb volt. Elkopott az a kevés adrenalin is, ami bennem volt, és nem maradt más csak a száraz tények.

Anyám pont olyan aggodalmassá vált, mint ahogy azt elvártam tőle, de az, hogy ez részben rám is átragadt, azt nem tudtam hova tenni.

Még éjszaka, két forgolódás között írtam a fiúknak, hogy részemről lefújva a holnap és ezer millió bocsánatkérést küldtem külön, mindenkinek. Szégyelltem magam, mert volt olyan a srácok között, aki családi programot mondott vissza azért, hogy végre találkozzunk. De aztán újra megjelent előttem Alan rettegő tekintete, és nem maradt bennem kétség. Egyedül Cadenak magyaráztam el részletesen, hogy mi miatt ejtettem őket, aki kicsit csitított a lelkiismeret-furdalásomon is.

El sem tudtam képzelni mi ez az egész Alan körül. Mi ez az egész furgonosdi, a folyamatosan ingadozó hangulat, kiakadások... Akaratlanul is egy szó villogott újra és újra az agyamban: problémás, és ez a szó ma New York-ig kellett volna, hogy kergessen, helyette vasárnap 6:58-kor már a házuk előtt voltam.

Nincs rendben. Egészen biztos nincs rendben.

Nem tudtam még, hogy mit fogok mondani az apjának, ha ő nyit ajtót így hajnalok hajnalán, de bíztam az improvizációs készségeimben. Még akkor is úgy éreztem, hogy itt kell lennem, amikor egy magából kikelt Alan képe elevenedett meg bennem gondolatban, aki totál kiakad a hajnali ébresztéstől. Főleg, ha hozzám hasonlóan, ő se aludt túl sokat, túl jól.

***

Alan egy pillanatot sem aludt.

Ezt azonnal tudtam, ahogy a félig nyitott ajtón át megláttam az arcát. Olyan volt, mint egy sápadt kísértet hatalmas fekete árkokkal a szeme alatt...

- Alan...

Megrezzent a hangomra.

- Michael? – Távoli, rekedtes hangon szólított, mint aki egész éjszaka... sírt. Teljesen kimerültnek tűnt.

- Gyere át! Kapd össze magad, és gyere!

Folytatni akartam, de most túl soknak tűnt mindaz, amire valójában gondoltam. Gyere át, csinálok neked reggelit. Aztán megágyazok neked a szobámba, vagy ha szeretnéd, akkor inkább a nappaliban. Bekészítem neked a legpuhább takarónkat, főzök egy meleg kakaót és bekapcsolom neked a Herkulest, vagy bármit, amire csak vágysz. Bármit, ami elfeledteti veled a tegnapot és végre képes leszel tőle pihenni.

- Alan?

Mivel nem válaszolt, beljebb léptem a félig nyitott ajtón, mire azonnal mozdult. A térdével durván meglökte a lábszáram és visszataszított a verandára.

- BE NE GYERE! – Olyan hevesen reagált, hogy valószínűleg beleszédült, mert meg kellett kapaszkodnia az ajtókeretbe.

- Ne gyere be...

-Jó-jó, nyugi! – Magam elé tartottam a kezeimet és a szemébe nézve hátráltam két lépést. – Pakolj össze, és idekint megvárlak.

Nagyon-nagyon sokáig meredtünk egymásra pislogás nélkül, de semmit nem tudtam kiolvasni a szeméből. Annyira... üres volt.

- Kérlek. – Az ajtókereten nyugvó ujjaihoz értem és megsimogattam. Hagytam, hogy átjárja mindkettőnket az érintés melege. Nekem minden jobb lett egy kicsit. Csökkent bennem az aggodalom és a tehetetlenség.