Az ég árnyéka

4

Mindaz, ami egy nőt nőiessé tesz, dús haj, ragyogó bőr, vékony boka, széles csípő, darázsderék, adottságok, amiket korunkban mesterségesen elő lehet idézni, úgy, ahogy, viszont amik egy férfit férfiassá tesznek, azok megszerzendő, elérhető dolgok. Nem születni kell velük. Fel lehet építeni őket. Vagyon, hatalom, karrier, tekintély, izomerő.

Luka szétterül a babzsákfotelben, beszippantódik. Fekete-fehér pettyes anyag húzza magába, az arcát nem is látni, csak a fahéjas füstöt, amit kifúj. Mi a földön kuporgunk Vinnel, középütt vízipipa. Várom, hogy a mondat közepén lenyelje Lukát az elfolyó fotel.

Sztereotípiák, mondja Vin egy bontatlan üveg sörnek. Szétnéz, mivel nyithatná fel a kupakot. Sört kaptunk, de módot, hogy belejussunk, már nem.

Előveszem a kulcstartóm, ügyködök rajta. Cisszen a sör, és Vin megfogadja, hogy eltanulja a trükköt. Luka ide se hederít, szónokolgat nőről, férfiról. Pedig Vinnek a hederítés többet számítana.

A szoba gyertyák, kövek, szobrok halmaza. Fűszernövények állják el a fény útját az ablakban. Égig érő rengő zsálya növekszik a párkányon. Jobb nem belegondolni, mire kellhet.

Lenézek a szőnyegre, nem hagytam-e itt pár szál hajam. Mert az ilyen boszorkányok hajból dolgoznak.

Mágusok, javítom magamat fejben.

Minden kor és kultúra. Most itt tart a sztori. Luka rekedten beszél. Minden kor és kultúra nagyra tartotta őket. A személyeket, akik nem fértek bele a dualitásba, mert lényük kerekebb teljesség volt, mint a konszenzusos világ kockája.

Vin alig láthatóan ingatja a fejét, nyeli a sört, folyik az állán a sárga lé. Oldalról nézem. Lehunyt szemmel iszik, mintha azzal kiszűrhetné a hangokat is. Amikor felpislog, tekintete ösvényt váj a kéklő füstben.

Egy csomó istenségnek, folytatja Luka, és keze mozdulatával jelzi a csomót, van női meg férfi aspektusa is. Ugyanannak az istenségnek! Meg tud nyilvánulni így is, úgy is. A templomokban több formájukban tisztelik őket. Közben tudják a hívek, hogy ugyanarról van szó.

Igen, néz fel Vin, de ez mire válasz?

Volt kérdés? leheli Luka közénk a füstöt.

Én vagyok a kérdés, feleli Vin szeme.

Érvek kellenek, mondja Vin, mikor ablakot nyitunk, és a tömény fahéj belevegyül a későesti levegőbe.

Az érzés kevés. Azt senki nem fogadja el. Logikus, racionális, tudományosan alátámasztható érvek kellenek. Az érzéseimre nem hivatkozhatok.

Mi másra hivatkoznál? Kikönyökölök a zsályák között. Én sem onnan tudom magamról, hogy szeretek fát vágni. Nem a szerep eljátszása tesz téged valamivé, hanem a valami keresi meg a szerepjátszás lehetőségeit, és ezeket nem is kéne ennél többnek tartani, mint amik, játékok, ahol az egónk kiugrálhatja magát.

Tudom, dünnyögi Vin, és a kulcstartós trükkel felbontja a sokadik sört. Kultúránként, égövenként eltér, hogy mi a férfias. De ez nem segít, amikor lehölgyeznek az utcán.

Miért áll hozzám ennyire közel ez a mélyről jövő fájdalom? A személyiség pokolköreiből tör fel.

Ők nem is tudják, milyen szép ez, a vad, fenséges, finom fájdalmuk. Csak más láthat rá erre a szenvedésre úgy, hogy a szépséget is lássa. És mintha ez volna ez értelme, már amennyire van értelme a szenvedésnek. Ez a szépség, amit semmi más nem helyettesíthet. Ez a lassan csorgó gyötrelem, ami mardossa a nyelőcsövem. Ami megrendülés és alázat. A térdnek meg kell rogynia e hatalmasság előtt. Te vég nélküli, lassan kínzó fájdalom. Te tudsz csak igazán megtérést adni.

Egy hajnalon nála tértem magamhoz, így ismertem meg. Szétcsaptam magam, nem is emlékeztem, hol kezdtem, és mivel. Vin egy szórakozóhely mellől szedett össze, nem lehetett kihúzni belőlem, merre lakom, hát hazavitt magához, engem, egy idegent, aki kosz és szesz. Bíbor fény ült a szobán, a falak becsíkozódtak a lehúzott redőnytől. Élesen hideg csempe a talpam alatt. Elevickéltem a fürdőszobáig. Nem számított rám. Hát így történt. Hogy jó szíve van, azt egyből tudtam. Én nem vittem volna haza egy szétesett csávót bebugyolálni egy kockás plédbe. Ő megtette. Jósága annyira nyilvánvaló, hogy semmilyen gyanakvást nem vált ki. Néz az emberre azzal az ő tiszta tekintetével, és arra kell gondolni, faszom, hogy bírtam én élni enélkül ezidág.

És mi van akkor, ha amit Luka mond, igaz? Hol vigasztalja Vint az, hogyha kétezer-ötszáz évvel ezelőtt születik, Indiában, akkor természetfeletti tudással rendelkező lénynek tekintik, ha most leköpdösik az utcán? Persze ez a köpdösősdi átvitten értendő, az emberek ritkán keverednek bele nyílt, fizikai összetűzésekbe, de ezen segít az internet, ott a kellemetlen, zúzódásokkal és csonttörésekkel járó részt el lehet kerülni, marad csak a fröcsögés, mely élvezetteli.

Hogy védi meg magát ettől az ember? Jelentem, sehogy. Immunitást szerezve sem lesz vak. Arról nem is beszélve, hogy az immunitás is egy délibábos absztrakció. Hogy tud nem fájni, ha belénk rúgnak? Lehet szkafanderben járkálni, hogy ne érjen semmi, vagy befájdalomcsillapítózva, eltompultan. Vagy éberen és érzékenyen mindenre. Amiben benne van a csonttörés lehetősége.

Nincs semmim. Csak az értelmem van. A test valaki másé. Csak értelem van. Így mondja Vin, személyirag nélkül, amitől elképzelek egy mindent átható értelmet, ami külön-külön kinéz mindegyikünk szemén. Megborzongok.

Hát mi? Mi nem vagyunk neked? Luka kikapja Vin kezéből a sört. A fiú bátortalanul pislog. Az értelem és mi, ezek így szép, biztos dolgok.

Meg ott van Pilinszky is. Milyen jó, hogy van. Én ugyan hülye vagyok hozzá, hogy miért, de Vinnek jó, tehát jó.

Férfival még sohasem? kérdezi Luka, és kiteríti a plédet, ami alvóhelyünkként fog szolgálni. Doh és mosószappan illata szálldos. Vin a kristályokkal kirakott asztal előtt ül, felhúzott lábakkal, ingatja a fejét részeg hevességgel. Luka rám veti a szemét, a villanyfény vibráltatja a ráncokat a szeme alatt.

Dehogy, mondom, és majdnem feldöntök egy méteres lila követ, ami az állólámpa mellett meredez. Luka lemondóan végigmér minket, ennyik vagyunk mi, szar heteró csávók, semmit nem tudunk arról, mi a jó. Miért, te nővel? kérdezek vissza, ő meg belevakar a haja közé, serceg a száraz, fehér bőr. Olyannal voltam, mint én, feleli tompán, aki se nem ez, se nem az.

Hát akkor mi? tör fel belőlem, mire Luka magától értetődő mozdulattal vállat von. Fasz se tudja, feleli, és ez nagyon nosztalgikussá teszi a jelenetet.

Megkapó az őszinteség, a nemtudás felvállalása, mégis bosszantani kezd egy idő után, mintha az Isten előtt állnék, az meg széttárná a kis kacsóit, gőzöm sincs, gyermekem, honnan gondoltad, hogy van? Minden kérdésre rá lehet vágni ezt a válasz nélküli feleletet. Akkor minek kérdezősködni egyáltalán? Zabáljunk, gürcöljünk, párosodjunk, és ennyi, le van tudva az élet, ennél többet kár akarni, mert úgysem látsz ki belőle. Csak felzabálnak a kérdések és a választalanság.

Egyszer, szólal meg szaggatottan Vin, azt hittem, beleszerettem egy fószerba. Persze nem. Eléggé elérhetetlen volt ahhoz, hogy épp őbele ábránduljak bele. Az iskolapszichológus volt, még egy másik világkorszakban.

Bűnbánóan bámul maga elé. Luka megveregeti a hátát, ettől magához tér. Kislattyog a fürdőszobába. Pizsamában, szabadabb mozgással tér vissza, arcáról csepeg a víz. A levetett holmiját gondosan dugdossa. Textilek, amikkel nyomorgatja, szorítja a testét.

Ha hozzám ért volna, biztos letöröm a kezét, mondja Vin. Luka lenyomja a lámpát.

Én is letörném a kezét a csávónak, aki hozzám nyúl, nyugtázom magamban. Aztán Hugo Boss parfümöt érzek. És eszembe jut, ahogy a szöszi hippi a Hairben azt mondja a kérdésre, hogy homoszexuális-e, hogy Mick Jaggert nem dobná ki az ágyából. De azért nem homoszexuális, nem. És rázza a szöszi fejét hozzá.

Én így egy hugobossos csávót nem dobnék ki az ágyamból. Aztán rögtön a másnapi zserbóról kezdek fantáziálni, mert Iggy azt ígérte, csinál a csaja, és hoz nekem belőle.

Áldja meg az ég a zserbót, hogy van. És hogy lehet rá gondolni, mikor másra zavarbaejtőbb volna.