Az ég árnyéka

7

Lehúnyt szemmel sírok azon, hogy élsz.

Ez gyakran eszembe jut. Mert gyakran ezt csinálom.

Iggy régen annyit hozott-vitt a suliba, hogy a tanárok azt hitték, ő az apám. Elkezdtek ekképp bánni velem. Hirtelen én lettem a félrerugdalt, kiutált kölyök, akit következmények nélkül lehetett piszkálni, hiszen a tanárok maguk akasztották a nyakamba ezt a címet. Amikor anyám erről tudomást szerzett, a csuklómra rakott egy órát. Külföldit, drágát. Lássák azok a kurvák, hogy nem egy csöves bolhás gyereke vagyok. Ezzel kellett bemennem mutogatni magam. A tanárok rögtön letámadtak. Kitől loptam? Hogy merészeltem? Mit hazudok?! Elrángattak az igazgató elé, és nekem vallanom kellett, hogy van ez az óra, és emellett van Iggy is, és ez megfér a családomon belül. Nem hitték el.

Iggy azóta is jön, dagonyázik a mocsárban, amit maga köré teremt. Amikor nálam dekkol, úszik a nappali az üvegektől. Ha az a néhány haverom, aki Vin előtt volt, spontán fel akart jönni hozzám, pánikoltam. Kitaláltam mindent, miért ne. Érezték, hogy hazudok, és inkább eltűntek az életemből. De még hazudni is jobb volt, és egyedül maradni, mint előadni azt, hogy kiszolgáltatott vagyok és tehetetlen, és hogy ezt velem meg lehet tenni. Mert ha ezt elmondom, talán ők is annyira undorodnak majd tőlem, mint amennyire én magamtól.

Vin magától értetődően fogad magánál már a kezdetek óta. Nála vertem tanyát. Nála melegszem.

Néha azt képzelem, én is meleget adok. Ezt érezteti velem.

Nem olyan ez, mint amilyen kapcsolatba eddig keveredtem férfiakkal, akik hagytak volna megdögleni egy fél deci sörért. Nem olyan, mint nőkkel, akikről gondoskodni kell, mint a cicákról, vagy akik felzabálnak, mint a tigrisek.

Ez olyan, mintha tényleg lenne egy barátom. Az csak az én bűnöm, hogy mást képzelgek bele. Mást is.

Bűn, mondja Minka, és kiesik a villa a kezemből.

Ketten vagyunk a sötét konyhában, tisztítószer szaga nyaldossa a falakat. Vin Lukával elindult bevásárolni, hogy aztán zavartalanul hallgathassuk egy szobával arrébb a kékhajú metált.

Dadogok én is. Micsoda? nézek fel Minkára, ki kibontott, kócos hajjal, széttárt köpenyben áll előttem. Rózsaszínű ingecske alatt sovány, hegyes mell. A mellkasa csupa porc és süppedés. A nyaka barázdált. Minden csontot végigmér rajta a szemem, mire eljutok a tekintetéig. Azonnal megragadja a karomat.

Von magával, kivonszol a konyhából, a nappali komódjához vezet, a falra mutogat, a feszület mellett ódon, lakkos képkeret, abban fekete-fehér kép, egyenruhás fiúk, lányok. Pislogok rá, Minka erővel mutogat, indulatosak a mozdulatai, dühödtek.

Kik ők? ahogy megkérdezem, rájövök a válaszra. Minka és Vin nagyszüleinek kell lenniük. Közelebb lépek, a kezem is kinyújtom, de Minka, mintha valami szörnyűséget hoznék rá ezzel, idegesen szűkölni kezd, két kezét a fülére szorítja, aztán csapkod a levegőben, nyüszít, fújtat, így végül leejtem magam mellé a kezem, és távolról nézem csak az alakokat. Minka feldúltan szuszog.

Mi a bűnük? kérdezem, Minka orrlyukai kitágulnak, mered rám, mint egy némaságra ítélt állat.

Talán nem is ők a bűnösek. Talán rajtuk követték el a bűnt.

Vin és Luka benyit, jókedvűek, nevetgélnek, zörögnek a zacskókkal. Nem akarom a komor pofámmal megijeszteni őket.

Epret pucolunk. Ne tévesszenek meg a feminin allűrjeim, mondja Luka fenyegetőleg. Vonogatom a vállam. Begyújtom a sütőt, mert az trükkös, és Luka fél a kicsapó lángoktól. Ő meg felveri a habot a piskótához. Vin félrehúzódik Minkával, benyom egy mesét és rajzolnak. A Bambi foszlányait hallom, miközben karikára vágom az epret.