- Ha a mama mégegyszer rajtakap azon, hogy a szobámban csókolózunk, ki fog téged hajítani az ablakon! Harry, hallasz engem? - forgattam meg szemem látva, hogy a fiú áthajolt az ablakpárkányon. - Elmondanád, most meg mi a fenét csinálsz?
-Felmérem...
Idegesen vettem tudomásul, hogy tizenegy órát ütött a mutató,és se Mabel, se Harry nem volt sehol. A szememre lassacskán leülepedett az álmosság, de ébren akartam virrasztani amíg meg nem érkeznek. Hisz muszáj megérkezniük. Harrynek meg kell találnia a hugomat.
Hogy lekössem a kattogó fogaskerekeimet, előkotortam Emery naplóját az ágy alól.
Ma volt az a nap, amikor a Styles-ék hivatalos fogadtatásban részesültek. Az Anyus a fél hűtőszekrényt megsütötte, az Apus szokásához híven a kertben dolgozott, Aubreyt pedig nem igazán érdekelte, hogy vendégeink lesznek. Tanult a saját szobájában. Én viszont tűkön ülve lesekedtem az ablakomból. Asher vezetésével átsétált a kis família. Anyus már az ajtóban várta a családot mire leértem az emeletről. Egyből Asherhez futottam, amint beinvitálták. Adott a számra egy puszit, és az asztalhoz sétáltunk.
Hát,ez lett volna még az este szebbik fele. Utána kezdődött csak a katasztrófa. Mint ahogy azt Apustól vártam is, naivan kérdezgetni kezdte a családot, mi szél fújta őket ide, Amplesfiledbe. Ez a kérdés igazán keresztbe tett. Asher apja ugyanis bőszen mesélte el, miként dolgozott éhbérért egy bányában, amikor rátalált egy jókora aranykötegre. Mosolyogva és kacarászva nézett össze kis családjával, talán ezért nem vették észre, hogy anyám arcábol lassan kifut a vér. Asher csak a riadt tekintetemre lett figyelmes, nem értette, mi történik. Anyus sokatmondóan összenézett Apussal, és én már tudtam is, hogy eddig tartott a rózsaszín mennyország. A vacsora onnantól kínosan zajlott. Érezni lehetett anyám pökhendiségét, ahogy egyben undorodott a tudattól, hogy kikkel is ül egy asztalnál. Asher a kezem simogatva próbált nyugtatgatni, de mihaszna volt, ha tudtam, ezután el leszünk tiltva.
'Ilyen népséggel összeszűrni a levet...' kezdte a monológját Anyus a szobámba trappatva. Szomorúan vettem tudomásul, hogy Asheréknek már nyoma sem volt, helyette jött a lelkifröccs az anyámtól.
'Nem fogod veke többet összeszűrni a levet, Emery! ' fogalmazott szigorúan.
'Ez nem igazság!' kiáltottam haragtól túlfűtve. 'A származásuk nem tesz semmit! Asher szeret engem, és én is szeretem őt! Ne akarj elvákasztani minket, úgy sem tudsz!'
Mint ahogy mindketten sejthettük, Anyusnak meg a szétválasztás. Többé nem engedett Asherhez, és az átjáró elé is egy kis kaput építtetett. A büszkesége nem engedte őt parasztokkal mutatkozni.
⊰᯽⊱┈──╌❊ ❊╌──┈⊰᯽⊱
Az a feleslegnek vélt 5-10 kiló a testeden valójában a legszebb emlékeidet őrzi.
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Az életedről tanúskodnak. Az az 5-10 kilo a legízletesebb emlékeid,kirándulásaid és ünnepléseid emlékét őrzi. Ők a te múltbéli karácsonyi vacsoráid, esti filmmaratonjaid és születésnapi ünnepléseid.
⊰᯽⊱┈──╌❊ ❊╌──┈⊰᯽⊱
Az ajtó csattan, és egyből felriadok. Riadtan eszmélek rá, hogy bealudtam. Lentről zajok érik el fülem. Ösztönösen ugrok ki az ágyból, veszem be az éles kanyarokat és futok le a bejárathoz.
- Mabel, normális vagy?! - visított az anyám.
Hihetetlen, de akkora kő esett le a szívemről, ahogy ezt a három szót hallottam meg az éjszaka közepén. Még egy utolsó kanyar, és már ott is voltam. Az álmos Harry riadtan kapta fel rám a fejét, szemeivel lassan végigmérte az öltözékem. A nagyi hálóingje egy nyuszis sorttal igazán elnyerhette tetszését, mert elnézve a tekintetét, legszívesebben megzabált volna az aranyosságtól.
- Mabel, a frászt hoztad ránk! - trappattam le úgy téve, mint akinek teljesen ismeretlen a szerlemesen bámuló férfi.
- Ez az úriember találta meg- tájékoztatott a papa. - Hogy hívnak, fiam?
Harry tudattalanul ejtette ki neve betűit.
- Harry Styles.
A papa meghökkent egy pillanatra, de gyorsan rendezte arcizmait.
- Fáradj beljebb- nyitotta ki előtte meglepetésemre az ajtót. Mabel vörös, kisírt arccal nézett maga elé, ahogy anya jó erősen pörölt vele. Az volt a szerencséje, hogy a mamát ágyú sem ébresztené fel az éjszakai álmából, így csak anyjától kapott fejmosást.
- Hol találtad meg? - kérdeztem elnyomva a cinkos mosolyomat.
- Jó messze kóborolt a kisasszony - nézett le Mabelre. - A tótól nem messze ücsörgött.
- Ha mégegyszer nekem így elkóborolsz, az egész nyarat a négy fal közt töltöd, de még a kertbe sem foglak kiengedni, kisasszony! Hogy merészeltél így...
- Audrey, elég lesz - állította meg a papa, amikor a hugomból újra kitört a sírás. - Mabel, soha többet ne csinálj ilyet a papával, rendben van? Soha. Többet.
- Rendben- válaszolta dacosan, a sírástól eltorzult hangon.
- Menj szépen aludni. Rád fér egy ilyen hosszú este után- parancsolta anya. Mabel megtörölte könnyeit, majd felsurrant mellettem a lépcsőn. Nem szólt hozzám, még rám sem nézett. Neheztelt és haragudott. Sajnos anyával ellentétben ő tudta ám tartani a mérget.
- Jöjjön beljebb, fiatalember- biccentett a papa. - Mivel hálálhatnánk meg, hogy előkerítette Mabelt?
- Á, nem tartoznak semmivel- vonta meg a vállát Hazz.
- Egyáltalán mit csináltál éjjeli egykor az éjszakában? Ráadásul lovon?-tört elő anyámban a visszafojtott anyai ösztön.
- Egy tündér azt súgta a fülembe, hogy eltévedt hugicák vannak az erdőben- nézett fel rám észrevétlenül. Beharapott ajkam mosolyra húzódott a rejtett bók miatt.
- Gyere beljebb, na, ne kelljen noszogatni- csalogatta a papa.
- Engem már vár otthon a saját kishúgom. Nincs ki mesét olvasson neki, kénytelen lesz velem megelégednie- válaszolt a nagyapámnak, miközben szemei engem vizslattak. Mit meg nem adtam volna, hogy most ismét megcsókoljam őt!
- Hát akkor - kísérte ki a papa. - Isten áldjon, fiam! Köszönjük mégegyszer a segítséget. Bármivel is...
A papa utolsó szavai már el sem értek a fülemig, olyan sietősen futottam a szobámba.
- Harry! - kiálottam suttogva az ablakon. A fiú nyomban felkalta a fejét. Megállt, teljes testével felém fordult.
- Aludnod kéne, virágszál! - kiáltotta biztonságos hangkeretek közt. - Mondtam, hogy meglelem a hugod!
- Köszönöm - mosolyogtam sötét alakját vizslatva.
-Ne szavakkal köszönd, hanem csókokkal! - szólt még egyszer utánam, majd eltűnt a fa lombjaiban.
Meglesz, Hazz, meglesz- suttogtam az orrom alatt. - Ezer csókot is adnék én, ha nem vennék le érte a fejemet.
