•Sorsfordító utazás•✈

30. rész

...Megfogadtam a tanácsát, majd gyorsan előkotortam az elemet.

• • •

- Köszönjük az utat! - néztem a pilótára, miután landoltunk és kijött a vezetőfülkéből informálni minket.

- Kellemes utat nektek! - válaszolt nekünk, majd kinyitotta az ajtót számunkra. A kézipoggyászunkkal a kezünkben lépkedtünk le a lépcsőn, majd az utolsóhoz érve két velem egykorú lány kezünkbe nyomta a bőröndjeinket, majd elmentek.

- Merre lesz anyukád? - kérdezte a vészjóslóan nagy tömeget pásztázva a kifutóról befelé sétálva.

- Azt mondta, hogy a keleti kijáratnál lesz, ott talált parkolót. - olvastam fel az üzenetét.

- Rendben, na gyere. - mondta, majd megfogta a kezemet, rákulcsolta ujjait az enyémekre és nemörődve a sok sikítozó lánnyal a mozdulatára feltette a napszemüvegét és elindultunk az épület felé. Miután beértünk néhány lány miatt meg kellett állnunk egy-egy fényképre, de Harry bármennyire is fáradt volt végig mosolygott és a napszemüvegét is feltolta, hogy ne higyjék azt, hogy tiszteletlen. Miután végeztünk az ennél is nagyobb rajongóhadat kikerültük, majd már szinte futottunk a kijáratig, mert kitweetelték, hogy itt vagyunk. Anyu a kijárat elé gurult a kocsival és csaknem úgy, mint a filmekben úgy vetődtünk a kocsiba. A bőröndöket háradobtuk a csomagtérbe ezután berántottam magam után a kocsiajtót, lezárta anyu az autót és padlógázzal hajtott ki a reptérről. Harryvel egymásra néztünk a futástól zihálva, majd hátra a utánunk futó körülbelül ötven sikító és minket fimező lányokra. Egyszerre néztünk egymásra és csak úgy kitört belőlünk a nevetés.

- Ezt nem hiszem el. Most 5ényleg beugrottunk a kocsiba? - kérdeztem leginkább magamtól, mert a végére anyu is becsatlakozott a spontán nevetőgörcsbe.

- Hiányoztál anyu, köszönöm, hogy megmentettél minket. - néztem a visszapillantó tükörbe, hogy a szemivel engem is észre tudjon venni.

- Nekem is hiányoztál drágám. Majd megpuszilgatlak ha hazaértünk. Harry drágám, te is velünk tartassz haza? - kérdezte anyu, mire egyszerre szólaltunk meg.

- Igen - mire ismét elnevettük magunkat.

- Látom nagy a szinkron. - mosolygott anyu is folyamatosan lecsillapodva az előbbi állapotból. Már elhagytuk a repteret így az embertömeg eltörpült a távolságban.

- Rendben gyerekek, közel másfél óra kocsi út, de az autópályán faragok belőle, hogy ne utazzatok ennyiket. - mondta, majd a GPSt kezdte el pásztázni, hol tudna gyorsabb utat találni.

- Én lehet, hogy bealszok, mert nagyon álmos vagyok. - mondtam. Igaz, hogy az úton is aludtam, de a szervezetemnek több alvásra volt szüksége. Kényelembe is helyeztem magamat. Előszedtem a nyakpárnát a kesztyűtartóból amit mindig itt tartok amióta megvan a kocsi. Eléggé nagy a tároló része, így bőven belefér ez az anyag.

- Követem a példádat. Nagyon álmos vagyok én is. - mondta, majd a biztonságiövét kicsit lazábbra véve belefeküdt az ölembe. A felsőtestével oldalasan rajtam feküdt, arccal az ülésnek, a lábával pedig még mindig ülő helyzetben volt, viszont a bal lába fentebb emelkedett a féloldalas fekvésétől.

Így úgy nézett ki mint egy kitekeredett hal.

- Elég furcsán nézel ki. - simítottam meg homlokát.

- De elhiszed, hogy kényelmes? - kérdezte, majd egyik kezével a combomat fogta, a másik kezével pedig az arcát támasztva behunyta a szemét. Anyura néztem elől, akinek a visszapillantó tükörből pontos rálátása nyílt a hátsó ülésen történtekre. Rámosolyogtam ahogy találkozott a tekintetünk, mire mosolyogva megrázta a fejét, majd az útra visszatekintve nézte az autópályán történteket.
Ahogy ez megtörtént én is követtem Harry példáját és lehunytam a szememet. Párszor beletúrtam a hajába és otthagyva a kezemet eluralkodott felettem az álmosság.