Top of The World

𝐶ℎ𝑎𝑝𝑡𝑒𝑟 𝑇ℎ𝑟𝑒𝑒

Tizenegyet üt az óra, mire megérkezik a késői reggelink. Felülök a pultra és ölembe véve a műanyag tálat, habzsolni kezdek. Bár azt mondtam nem vagyok éhes, valójában majd kilyukadt a gyomrom. A reggeli késésemnek hála mindent kapkodva kellett csinálnom, így arra sem volt időm, hogy a tegnap előre elkészített ebédemet bedobjam a táskámba.

- Meg ne fulladj nekem - jegyzi meg Louis szórakozottan, miközben egy széket húz az ajtóba, hogy ne kelljen támaszkodnia, de ne is lássák a vendégek. Szerencsére most nincsenek sokan, mindössze egy idős házaspár eszi a banános gofriját az ablaknál, egy másik lánytársaság kókuszos és nutellás fánkot rögtön az ajtó mellett, a többi vendég pedig a kis teraszon az ablakok alatt.

Mivel tele van szám, csak egy elégedett hümmögéssel felelek és felmutatom a hüvelykujjam, jelezve, nagyon nagyon finom, de egyben azt is, hogy remélhetőleg nem fogok megfulladni. Mindig is imádtam a majonézes-tonhalsalátát, ez pedig valami isteni, ami arra enged következtetni, hogy az ára is szép lehetett. Nem baj, nem én fizettem, Louis pedig megteheti, akkor legalább ennyi haszna legyen, hogy itt van.

- Hogy tetszik amúgy a város? Sokat koncerteztél már itt gondolom, na meg ugye azt mondtad, hogy itt töltöd a legtöbb időt - kíváncsiskodom és egy újabb falatot tömök magamba.

- Nem voltam még sehol az arénán és a stúdión kívül. Na meg a lakásom és a körülötte lévő éttermeken kívül - feleli, mikor sikerül végre lenyelnie a banános palacsintát, amit magának rendelt. Meglepetésemben majdnem félrenyelek, de végül sikerül fulladás nélkül lenyelnem a falatot.

- Komolyan? Miért? - kíváncsiskodom, hisz nem értem. Dúsgazgazdag és ideje mint a tenger.

- A fotósok és a rajongók megrohamoznak - vonja meg a vállát. - Nem mehetek sehova a hotelszobán és az arénán kívül. Kocsival hoznak-visznek, de a sötétített ablakok és a tömeg miatt alig látok valamit a turnéhelyszínekből.

- De hisz itt laksz Los Angelesben, egyszer sem sikerült kicsit elszakadnod a munkából?

- A munkából elszakadok, de ettől függetlenül nem megyek sehova, maximum a közeli éttermekbe. Nem szeretem ha körülugrálnak.

- Erre akkor kellet volna gondolni, mielőtt még híres lettél - vonok vállat. - De akkor mégis mit keresel most itt? - bökök felé a villámmal.

- Elszöktem, gondoltam várostnézek, vagy legalábbis megpróbálom, de a hotel előtt már ott voltak a fotósok, majd mikor berángatott a biztonsági őröm a kocsiba és elindultunk, mindenki utánunk jött - magyarázkodik. - Mondtam a sofőrömnek, hogy kiugrom valamelyik sarkon, ő pedig menjen tovább vissza a városba, ami láthatóan bejött, mert nem követett végül senki szerencsére, de akkor is meredek helyzet volt.

- Miért laksz hotelben, ha van saját lakásod?

- Közel van az arénához - válaszolja teli szájjal.

- És innen mész tovább akkor? Mi lesz, ha felismernek?

- Már megszoktam. Ha eldurvul a helyzet, akkor be szoktam menni egy boltba vagy étterembe, az alkalmazottak pedig hátravisznek, hogy ne tudjon senki zaklatni, míg értem nem jön a kocsi.

- Menj ki este - gondolkodom hangosan, hátha van valami ésszerű megoldás. - Van egy domboldal ahol hazafelé mindig megállok, mikor van egy kis időm. Nagyon nyugis, rálátni a belvárosra és gyönyörű, muszáj látnod - magyarázom, egyik kezemmel gesztikulálva és végig a levegőben mutogatva merre is van a hely. - Megmutatom, ha akarod. Vagy ha inkább egyedül mennél akkor megadom a címet - teszem gyorsan hozzá.

- Elkísérhetsz, az szuper lenne - vágja rá, és egy apró mosolyt lövell felém. - Akkor addig maradnék, ha nem gond.

- Persze, csak nyugodtan - bólintok. - Hatkor zárok ma, akkor már kezd sötétedni. Bepakolok meg elpakolok, aztán mehetünk. Megmutatok pár jó helyet.