Lost Memories (Jikook)

12. fejezet

Jimin

Lejöttem a lépcsőn, becsuktam magam mögött az ajtót, majd nekitámaszkodtam és igyekezetem minden érintését újra lejátszani a fejemben, és felidézni minden egyes szót, amit kimondott.

Nem akar elengedni... legszívesebben azt mondtam volna neki, hogy én sem akarom, hogy elengedjen, csak öleljen szorosan magához. Amikor megéreztem arcomon, hogy milyen közel is van hozzám, szinte remegtem, hogy újra érezhessem ajkait.

Kimondhatatlanul jó érzés, hogy közeledik felém, így viszont rendesen megnehezíti a dolgom, és látszik rajta, hogy össze van zavarodva is. Aggaszt a fejfájása is, nem tudtam, hogy ezzel is küzd.

Ha most elmondanék neki mindent, félek, hogy megint úgy járnánk, mint legutóbb, és kétségbeesésében nem tudom, hogy meddig hajszolná magát. Aggódok érte, de közben annyira boldog vagyok.

Reggel úgy keltem, mint akivel madarat lehetne fogatni. Alig vártam, hogy ma megint együtt táncolhassunk délután. Bár még addig ki kell találnom, hogy mi is legyen az.

Saját szám szóba sem jöhet, ahogy a covereink is kivannak zárva. Attól félek, hogy egy teljesen új koreográfiát kell kitalálnom. Bár ha jobban belegondolok, nem is olyan rossz ötlet. Megpróbálhatnám belevonni őt is, elvégre mindig voltak jó ötletei.

Jókedvvel mentem fel a konyhába, hogy megreggelizzem. Jungkook és anyukája már javában ettek, így leültem én is, majd elkezdetem falatozni én is.

Pár perc múlva Sungho is csatlakozott, hozzánk.

- Jimin, ma el kellene kísérned valahová. Szükségem van egy kis segítségre. – ül le mellém Sungho.

- Persze. – vágom rá egyből. – Miről lenne szó? – érdeklődöm.

- Van pár dolog, amit személyesen szeretnék kiszállítani. – kezd bele a magyarázatba. – Az üzletben minden rendben, hála neked minden naprakész. – mosolyog rám. – Így gondoltam eljöhetnél velem, legalább kiszabadulnál a városból egy kicsit.

- Rendben van. – bólogatok, tényleg nem hangzik rosszul. – Mikor érünk vissza? – kérdezem, kicsit be vagyok pörögve a koreó miatt.

- Szerintem csak estére, remélem nem terveztél semmi fontosat.

- Nem, rendben van. – mondom kicsit csalódottan, és nézek Jungkookra, de ő csak nyugodtan eszik tovább.

Reggeli után még visszamentem a szobámba, összeszedtem néhány holmit, beledobtam a táskámba, majd vissza az üzletbe, ahol már Sungho várt.

- Ezeket kellene bepakolni. – néz a nagy doboz halomra.

- De ez nem fér be egyszerre. – állapítom meg.

- Igen, nagyon úgy tűnik. Lehet, hogy a holnapra is marad. – tűnődik tovább. – Na, egyelőre ezeket pakoljuk be, így nem kell kerülni, a többit meg majd meglátjuk.

- Rendben. – bólintottam rá és elkezdtem Minhoval bepakolni a dobozokat. Negyed óra múlva pedig már úton is voltunk.

- Minji mesélte, hogy rávetted a fiam, hogy táncoljon. – kezd bele a beszélgetésbe, miközben már elhagytuk a várost.

- Igen. – válaszolok büszkén. – Bár, igazság szerint, ő állt elém, és kért meg rá.

- Örülök, hogy ilyen jó hatással vagy rá. – mosolyog rám. – Eddig csak Woojin társaságát kereste, és általában vagy nála lógott és kitudja mit csináltak, vagy otthon gubbasztott.

- Igazából nem sok mindent csináltam. – vallom be őszintén.

- Nekünk már ez is nagydolog Jimin. Bár nem emlékszik rá, de ez volt az élete, és nekünk fáj látni, hogy nem is tudja. Minji és én abban reménykedünk, hogy hamarosan visszatérnek az emlékei. Mert ha túl későn történik meg, és akkor már nem lesz alkalma visszatérni, félek, hogy összefog törni.