Dallamok szárnyán

Harc az időjárással

Harc az időjárással

Matteo elveszettnek érezte magát a tömegben állva a reptér kellős közepén. Álomittas hangulatban tekintett körbe, hátha megpillantja családját, de helyette csak emberek százait kis bőrönddel, sporttáskával és hátizsákkal felszerelkezve látott.

Mindenki igyekezett, hogy elérje a kívánt járatot. Voltak akik, ügyet sem vetettek arra, hogy Matteo Balsano áll a reptér közepén, hátizsákkal a hátán, és sporttáskával a jobb vállán.

Egy hatalmas ásítást nyomott el, amikor egy kislány integetett neki. Bal kezével eltakarta a száját, míg jobb kezével intett, a copfos kislánynak. Ő bezzeg felismerte. Egyike azoknak, akik a legapróbb részleteket is észreveszik maguk körül.

Matteo hiába aludt vagy 10 óra hosszát, ez mit sem segített bepótolni a többórányi alváshiányt, amit az utóbbi időben elszenvedett. Koncertek, amelyek az éjszakába nyúltak, és sajtótájékoztatók, amelyek nappal sem hagyták pihenni. Ezekhez jött még az utazás.

Matteo jobbnak látta, ha kimegy a reptér elé, és ott vár családjára, hátha ott előbb egymásra találnak.

Átverekedte magát a hömpölygő tömegen, megküzdve egy-egy bőrönddel, amelyek minduntalan az útjába keveredtek. Néhányan utánafordultak, és olyanokat motyogtak, mint: „Ő volt az?" vagy „Ez Matteo Balsano volt?". Érezte a tekinteteket a hátában, belefúródtak, mint egy szög a fa lapba, és csak akkor engedtek fel, amikor kiesett a látóterükből.

Amikor kiért, rájött, hogy miért voltak olyan sokan bent. Szakadt az eső, mintha dézsából öntenék, a víz hömpölyögve folyt el az aszfalton a csatornák felé, patakot csinálva az utcából. Néhányan futva érkeztek, mindenféle tárgyat a fejük fölé tartva, avval védve magukat a záporozó vízcseppektől. Voltak akik komótosan baktattak felszerelkezve esernyővel a markukban, mert ők számítottak arra, hogy ilyen idő lesz.

Matteo keserédesen elmosolyodott az időt látva. Egyáltalán nem várta, hogy ilyen idő lesz. Üdv itthon – gondolta.

Egy piros autó parkolt le a reptér bejárata előtt. Matteónak ismerősnek bizonyult, de nem mert volna rá megesküdni, hogy nagybátyjáé a jármű. Az anyós ülésen letekerték az ablakot, láthatóvá téve a bent ülőket.

– Gyere, Matteo, mielőtt még bőrig ázol! – kiabált ki Bia az ablakon, de hangját az esőcseppek ütemes dobogása elnyomta, ezért Matteo csak leolvasni tudta a szájáról, már amennyire az esőfüggöny megengedte azt.

Megragadta a sporttáskája pántját, magához szorította, és felkészült arra, hogy kilépjen az ítélet időbe. A fedél, ami alatt eddig állt egészen jó szolgálatot tett annak érdekében, hogy megvédje a vízcseppektől, ezért még kellemetlenebbül hatott, amikor elhagyta rejtekhelyét. Olyan volt, mintha a zuhany alá lépett volna ki.

Futólépésben haladt a kocsi felé, kivágta a hátsó ajtót, ledobta a sporttáskáját, beugrott, és már magára is csukta az ajtót.

– Sziasztok! – mosolygott az elöl ülőkre. Máskor göndör haja, most vizes fürtökben tapadt a fejére, ázott kutya hatását keltve, de még ez sem rondította el a charme-ját.

– Sokáig vártál? – kérdezte Mariano, Matteo nagybátyja, mire a srác megrázta a fejét. Ha sokat kellett volna várnia sem mondta volna meg, semmi hiszen oka nem volt panaszkodni. Kijöttek érte a reptérre, ezzel megkönnyítve a dolgát. Ráadásul örült annak, hogy újra láthatja őket. – Volt egy kis fennakadásunk az autóval.

Bia hangosan felnevetett.

– Kis fennakadás? Apa elfelejtette, hogy hová tette a kocsikulcsot, tudod olyan ritkán használjuk.