Dallamok szárnyán

Hírek

Hírek

Matteo azt gondolta nehéz lesz a lányt éneklésre bírni, amivel nem is tévedett sokat. Bia csukott szemmel állt előtte, arcvonásai keményen feszültek máskor vidám ábrázatán. Már vagy öt perce várta, hogy a lány dalra fakadjon, vagy legalább dúdoljon, de még mindig csak állt, mint a cövek, és várt valamire. Csak tudta volna, hogy mire!

Amint Matteo szólásra nyitotta volna száját, ajka finoman megremegett. Mégsem szólhatott közbe csak úgy, hiszen tudta, hogy unokatestvére nagy szívességet tesz neki. Inkább becsukta a száját, és tovább várakozott, mint kiderült, nem hiába.

Bia a hosszas hallgatás után végre elkezdett dúdolni, aztán száját résnyire nyitotta, amiből kellemes hangok szabadultak ki. Matteo továbbra sem értette, miért kellett ilyen szép hangokat láncra verve tartani magában. A szoba hirtelen megtelt élettel, szinte vibrált, amint a falról visszapattantak a magas és mély hangok. Matteo úgy érezte, kisütött a Nap, a felhők eloszlanak a feje fölül, és a remény egyre erősebben ragyogja be a szobát. Hacsak egyetlen egy dal erejéig is, de Bia hajlandó lesz vele dolgozni, minden gondja megoldódik.

Ahogyan Bia befejezte a dalt, kongó üresség támadt a szobában, és valami hidegség töltötte meg a teret. Matteo eddig úgy el volt veszve a csodálatos dallamok hallatán, hogy egy pillantást sem vetett unokatestvérére, de ezúttal, mikor tekintete rávetült a lány arcára, egy könnycseppet vélt felfedezni a szeme sarkában. A csillogó folyadék lassan csorgott le a lány napbarnított bőrén, vizes csíkot hagyva maga után.

– Sajnálom – mondta Matteo gyengéden, és közelebb lépett Biához, hogy a vállára helyezze a kezét. – Nem kellett volna, erre kérjelek.

Bia pillái megemelkedtek, és felfedték vizesen csillogó barna íriszét.

– Nem történt semmi – válaszolta szipogva, miközben ujjai zsebkendő után kutattak a nadrágzsebében. – Inkább köszönöm – mondta, mielőtt a fehér papírral felitatta a könnyeit. – Erre valóban szükségem volt. – Egy széles mosoly terült el a lány arcán, szemében ezúttal a boldogság fénye csillant meg.

Matteo összevonta a szemöldökét. Jól hallotta volna, amit a lány az imént mondott?

Bia kuncogása alátámasztotta az előbb elhangzottakat.

– Olyan idétlen képet vágsz – jegyezte meg a lány, mire Matteo szemöldöke még magasabbra szaladt a homlokán. – Most még jobban – nevetett a lány, és a szoba fagyos hangulata hirtelenjében elillant, és kellemes meleg vette át a helyét.

Matteo is nevetésben tört ki, és addig kacagtak, ameddig egy fej meg nem jelent a szoba ajtajában.

– Látom, jól mulattok – mondta Alice, és Matteo felé fordult. Ajkai némán, egy "köszönömöt" formáltak, mire a fiú biccentett.

– Én nem is értem, miért halogattam eddig. Hiszen így sokkal közelebb érzem magamhoz Helenát, mintha még mindig itt lenne velünk – helyezte Bia a kezét a mellkasára.

Alice szeme sarkában a boldogság nevetőráncai jelentek meg, majd egy pillanatra a földre szegezte tekintetét, azután gyorsan Biához fordult huncut mosollyal az arcán.

– Nem meg mondtam?

Bia a szemét forgatva csóválta a fejét, de azért mosolygott továbbra is. Lábai az édesanyjához vitték, és karjait szorosan Alice alakja köré fonta.

Matteo meghatódva nézte a jelenetet. Elégedett vigyorát képtelen volt levakarni az arcáról.

*